Hangzott el kedvenc földrajz tanárom, Fehér István szájából egy kellemes beszélgetőesten a Zichy-pontban. István nevét Felvidéken sokan ismerik, ki így, ki úgy. Az én szememben azonban ő mindenekelőtt az az ember, aki mindig, minden körülmények között kiáll az igazáért, a hazájáért, származásáért és nem utolsósorban az elveiért.
A Selye János Gimnázium padjait koptatva jó pár vaktérképet rajzoltam meg nagyikám zsírpapírjaira. Máig felidéződnek szemeim előtt a hegyvonulatok, folyók, völgyek, országok és városok. A sok tájékozódási feladat mellett a tanár úr számtalan diákot tanított meg a határozott kézfogásra, az illedelmes köszönésre, mindig meg volt a sajátos véleménye mindenről és mindenkiről. Kissé félve nyújtottam felé a kezem, és igyekeztem megfelelni az elvárásainak: határozott mozdulattal kezet rázni. Minden földrajzóra ezzel kezdődött, az első padban ülők sajátos kiváltsága volt ez.
Nyugdíjazása előtt a bátorkeszi Kováts József Alapiskola igazgatójaként tevékenykedett, ahol szintén sokak életére volt meghatározó hatással.
István mióta az eszét tudja, szeretett volna eljutni Ausztráliába. Emiatt lett földrajz szakos pedagógus. Mindig is úgy érezte, mintha valamikor élt volna már ott. A szocializmus alatt sok ember élte át a bezártság érzetét, köztük ő is, emiatt alig várta, hogy kitörjön ebből, és világot láthasson.
Elmondása alapján sokkal olcsóbb az élet ott, mint nálunk. Először volt egyetemi szobatársával, Zolival repült a kenguruk földjére, másodszor feleségét, Erzsébetet vitte el a kalandokkal teli kontinensre.
Az Uluru homokkősziklatömb a legnagyobb élmények közé tartozik a tanár úr szavait kísérve. Számomra az egyik legérdekesebb élmény a trópusi meleg átélése volt, ugyanis azt gondolnám, hogy halálra izzadom magam az esőerdőkben, és nem…”Nem izzad az ember ott, vized legyen elég, és kész” – így mesélte István. Délután négy órától egy szem emberrel sem találkoztak az utcákon – ez is ilyen ausztrál szokás. Ennek ellenére láttak veszélyes dingókat, hatalmas krokodilokat, hangoskodó fókákat, óriási pókot, egyenesen a szállásukon, és vajdasági magyarokkal is összefutottak a világ másik végén, akikkel azóta is jó barátságot ápolnak. Volt, aki rögtön tudta, hogy honnan származnak, “csehszlovákiából”, mivel “úgy néznek ki, mint az ottani emberek” – ezen jót nevettek a közönség tagjai.
Az érdeklődők azt is megtudhatták a tanár úrról, hogy gyerekkorában volt egy nagy vágya: Ausztrália témával készült a földrajz olimpiászra, de sajnos nem indítottak ilyen témakört. A legdélebbi kontinensen járva üzenetet hagyott egy barlangban, régi munkájából. Milyen izgalmas!
Az előadást hallgatva kicsit olyan érzésem támadt, mintha jártam volna mát ott én is. Az eukaliptusz erdők Portugáliára emlékeztettek, ahol nem rég kirándultam. A Victoria államban található Tizenkét apostol mészkősziklák csoportja pedig a Dél-Portugáliában elhelyezkedő Algarve-régió felejthetetlen aranyszínű mészkőszikláit idézték fel a szememben. Így egy kicsit úgy éreztem az élménybeszámoló alatt, mintha én is részt vettem volna a nagy kalandon.
Egy biztos, ha egyszer Ausztráliába készülnek a kedves olvasók, készüljenek fel a legvarázslatosabb természeti látványoktól kezdve a legmerészebb kirándulásokig a távoli, egzotikus kontinensen.
(schv)
