Matematikusként végzett, pályáját tanárként kezdte, később a bankszektorban dolgozott, végül pedig az egészségügyben találta meg a helyét. Mgr. Miroslav Jaška, MPH ma a komáromi kórházat vezeti, amelynek sikerében nem az új épületeket vagy a modern műszereket tartja a legfontosabbnak, hanem az ott dolgozó embereket. Az egészségügy mellett továbbra is nagy szenvedélye a labdarúgás, szabadidejét pedig legszívesebben három unokájával tölti. Életútjáról, a komáromi kórház átalakulásáról, a további fejlesztési tervekről, a szlovákiai egészségügy jövőjéről, a sportról, valamint arról is beszélgettünk, miért utasítja el a tekintélyelvű vezetési stílust.
Szakmai pályafutása meglehetősen sokszínű. Hol kezdődött valójában?
Matematikus végzettségem van, és az első hivatásom a tanári pálya volt. Trencsénben körülbelül három évig tanítottam matematikát. Egy sporttagozatos osztályokkal működő alapiskolában kezdtem, így már akkor is nagyon közel álltam a sport világához.
Később elhagytam az oktatást, és a bankszektorban folytattam a pályafutásomat. Beosztott munkatársként kezdtem, majd fokozatosan hitelpolitikai igazgatóhelyettessé léptem elő, később pedig bankfiókok igazgatójaként is dolgoztam. Ez kiváló iskola volt számomra a menedzsment, a számokkal való munka és a felelősségvállalás szempontjából egyaránt.
Ezután következett az egészségügy. Rövid ideig a Trencséni Egyetemi Kórházban dolgoztam műszaki-gazdasági igazgatóhelyettesként, majd két évig egy másik ágazatban pénzügyi igazgató voltam, végül visszatértem az egészségügybe. A gyakorlati tapasztalatok mellett továbbképeztem magam egészségügyi menedzsmentből is, és MPH-fokozatot szereztem.
Nem állt túlságosan távol egymástól a matematika és az egészségügy?
Egyáltalán nem. A matematika megtanítja az embert logikusan gondolkodni, adatokkal dolgozni és megoldásokat keresni. A menedzsment, a gazdaság vagy éppen egy kórház irányítása pedig nagyrészt ugyancsak az adatokról, a számokról, az összefüggésekről és a helyes döntések meghozatalának képességéről szól.
Természetesen az egészségügynek megvannak a maga sajátosságai. Ismerni kell a jogszabályi környezetet, a gazdasági összefüggéseket, az egészségügyi ellátás szervezését, ugyanakkor azt is mindig szem előtt kell tartani, hogy mindennek a középpontjában a beteg áll.
Annak ellenére, hogy Komáromban dolgozik, továbbra is Trencsénben él. Hogyan lehet ezt a ritmust hosszú távon bírni?
Gyakorlatilag heti rendszerben élek és dolgozom. A lányaim már felnőttek, Csehországban élnek, saját családjuk van, így ma már megengedhetem magamnak, hogy lényegesen több időt fordítsak a munkámra.
A legnagyobb örömöt azonban a három unokám jelenti. Nyolc-, hat- és egyévesek. Az idősebbekkel sok időt töltünk együtt, többnyire aktívan: síelünk, kerékpározunk, futballozunk. A család nagyon fontos számomra, és éppen az unokáimmal töltött idő a legjobb módja annak, hogy kikapcsolódjak és kiszellőztessem a fejem.
A futball azonban az ön életében nem csupán családi szórakozás.
A labdarúgás az egyik nagy szenvedélyem, és szervezeti szinten is aktívan részt veszek benne. A játékvezetői, illetve a futball irányításában részt vevő testületek munkájában is közreműködöm.
Mivel a munkahét során Komáromban maradok, az időmet meg tudom osztani a kórház és a futball között. Ha szükséges, este hétig vagy nyolcig is bent vagyok a kórházban. Intenzív életvitel, de kezelhető.
A komáromi kórház az elmúlt években jelentős korszerűsítésen ment keresztül. Mire a legbüszkébb?
Először is szeretnék valamit pontosítani. Nem szívesen fogalmazok úgy, hogy én építettem vagy én valósítottam meg valamit. Egy kórház fejlődése soha nem egyetlen ember érdeme.
Kiváló munkatársaink vannak, és nélkülük minden beruházás, új helyiség vagy modern műszer értelmét veszítené. Egy kórházat akár az alapoktól is teljesen fel lehet újítani, de ha nincsenek benne kiváló szakemberek, akik jó és hatékony egészségügyi ellátást képesek biztosítani a betegek számára, önmagában az épület nem visz előre bennünket.
Amikor ide kerültem, az egyik kiemelt téma az onkológiai központ létrehozása volt. 2018-ban viszonylag rövid idő alatt sikerült üzembe helyeznünk egy lineáris gyorsítót, amellyel a komáromi onkológiai ellátás teljesen új szintre lépett.
Ezt követte a belgyógyászati szakterületek, a belgyógyászati és a neurológiai osztály fejlesztése, később pedig a sürgősségi betegellátó osztály projektje.
A sürgősségi betegellátó osztály jelentősen megváltoztatta a kórház működését. Elsősorban miben?
Sikerült olyan teret kialakítanunk, ahol egy helyen összpontosul a diagnosztika, a sürgősségi ambuláns ellátás, valamint három rendkívül jól felszerelt műtő.
Fontos eredmény volt az is, hogy építészetileg összekapcsoltuk a kórház egyes részeit. Korábban a sebészet, a nőgyógyászat, valamint a belgyógyászati és neurológiai részlegek különálló épületekben működtek. Az új megoldásnak köszönhetően ezeket sikerült úgy összekötni, hogy a betegek és az egészségügyi dolgozók kényelmesebben közlekedhessenek az osztályok között, anélkül, hogy ki kellene menniük az épületből.
Emellett kisebb léptékű, a betegek szempontjából mégis rendkívül fontos projekteket is megvalósítottunk, például felújítottuk a gyermekosztály kórtermeit, és négy modern szülőszobát alakítottunk ki.
Mit tart jelenleg a kórház legfontosabb beruházási prioritásának?
Még mindig vannak olyan helyiségeink, amelyek nem felelnek meg annak a magas szakmai színvonalnak, amelyen egészségügyi dolgozóink ott a gyógyító munkát végzik.
Elsősorban a nőgyógyászati, a sebészeti és az ortopédiai osztály korszerűsítésére van szükség. Személyi és szakmai szempontból ezek az osztályok véleményem szerint nagyon jó színvonalon működnek, azt szeretnénk azonban, hogy a környezetük is megfeleljen ennek a színvonalnak.
A következő lépés a palliatív osztály kialakítása, amelyhez sikerült finanszírozást biztosítanunk a Helyreállítási Tervből.
További projektjeink is elő vannak készítve. Ugyanakkor nem szeretek addig beszélni róluk, amíg nincs biztosítva a finanszírozásuk. Azt viszont elmondhatom, hogy tervezési szempontból felkészültünk. Több elképzelés esetében már rendelkezünk tervdokumentációval és nagyrészt a szükséges engedélyekkel is. Amint megfelelő európai uniós pályázati lehetőségek nyílnak meg, azonnal reagálni szeretnénk.
Szóba került a kórház további, jelentős bővítése is. Reális elképzelésről van szó?
Igen, van ilyen ambíciónk. Az egyik előkészített terv egy új, négyszintes épület létrehozása.
Nem azért szeretnénk építkezni, hogy egyszerűen legyen egy új épületünk. A sebészeten, a traumatológián és a nőgyógyászaton egyaránt növekvő betegszámot tapasztalunk, ami összefügg az onkológiai sebészet és az onkogynekológia fejlődésével is. Bizonyos kapacitásaink már megközelítik a teljes kihasználtság határát.
Ezért több évre előre kell gondolkodnunk.
A kórház fejlődése összefügg azzal is, hogy milyen besorolást kap a kórházhálózat optimalizációja keretében?
Természetesen. Hosszú távú célunk, hogy megőrizzük és megerősítsük a második szintű kórházi besorolásunkat.
Ha megnézem az eredményeket és azoknak a programoknak a körét, amelyeket a kórház biztosít, ezen a téren optimista vagyok. A 2025-ös adatok alapján a kórház az előírt programok több mint 90 százalékát teljesíti. Ez az egyik fontos mutatója annak, hogy a kórháznak megvan a helye a rendszerben, és az egészségügyi ellátások széles körét képes biztosítani.
Ha egy olyan ember szemszögéből tekint a szlovákiai egészségügyre, aki a gyakorlatban is kórházat irányít, mi az, ami ön szerint leginkább hiányzik belőle?
Elsősorban arra lenne szükség, hogy többet dolgozzunk adatokkal, és kevesebbet benyomások alapján.
Gyakran hallani különféle állításokat állami, magán- vagy egyéb fenntartású kórházakról. Véleményem szerint azonban nem az a lényeges, hogy ki a kórház tulajdonosa. Az számít, hogy az adott intézmény ténylegesen mit képes nyújtani a betegnek, milyen személyi állománnyal, felszereltséggel és tapasztalattal rendelkezik, illetve hány beavatkozást végez.
A kórházhálózat optimalizációját ezért alapvetően értelmes projektnek tartom, feltéve, hogy szakmailag megfelelően alakítják ki.
Gyakran említi a „beteg útját”. Mit ért ez alatt?
A betegnek tudnia kell, hová tartozik, és hol kaphatja meg a számára legjobb ellátást.
Vegyük példaként az onkológiát. Komáromban a lehetőségeinkhez mérten az általunk kezelt onkológiai diagnózisok mintegy 95 százalékát képesek vagyunk ellátni. Ugyanakkor nem célunk, hogy mindent helyben végezzünk.
Vannak nagyon ritka diagnózisok vagy olyan beavatkozások, amelyek magas szinten specializálódott intézményekbe tartoznak. Ezeket a betegeket nagyobb, még magasabb szakmai specializációval rendelkező központokba kell irányítani, például a Nemzeti Onkológiai Intézetbe vagy más olyan szakintézménybe, ahol az adott betegséggel kapcsolatban nagyobb tapasztalattal rendelkeznek.
Véleményem szerint az egész hálózatnak így kellene működnie: a beteg az ellátás lehető legnagyobb részét az otthonához közel kapja meg, amikor viszont magas szinten specializált kezelésre van szüksége, a rendszer zökkenőmentesen továbbirányítja oda, ahol azt a lehető legmagasabb színvonalon tudják biztosítani számára.
Mi jelenti ön szerint a szlovákiai egészségügy fejlődésének legnagyobb akadályát?
Nagyon egyszerűen fogalmazok: amikor az egészségügy megszűnik politikai témának lenni, valódi esélye nyílik arra, hogy jelentős lépést tegyen előre.
Nem azt mondom, hogy ne legyen része a közéleti párbeszédnek. Természetesen annak kell lennie. De nem lenne szabad minden szakmai döntést annak alapján megítélni, hogy éppen ki van hatalmon, vagy ki a kórház tulajdonosa.
A szakembereknek egy asztalhoz kellene ülniük, megvizsgálniuk az adatokat, majd kimondaniuk: erre van szüksége a betegnek, és ezt így tudjuk számára biztosítani.
Akkor nem azon vitatkoznánk, hogy az állami vagy a magánkórház-e a jobb, hanem arról beszélnénk, milyen egészségügyi programokat biztosítunk az embereknek, és milyen minőségben.
Az egészségügyhöz hasonló intenzitással követi a szlovákiai labdarúgást is. Ön szerint mire lenne a legnagyobb szüksége?
A futballal kapcsolatban van egy kedvenc megjegyzésem: a pályán huszonketten játszanak, Szlovákiában viszont öt és fél millió ember pontosan tudja, hogy nekik mit kellene jobban csinálniuk.
Én nem szeretnék közéjük tartozni.
Inkább úgy gondolom, meg kell becsülnünk azokat az embereket, akik nap mint nap a klubokban dolgoznak, sokszor kisvárosokban és falvakban. A futball jövője nem a válogatott stadionjában kezdődik. Hanem a kis klubokban sportoló gyerekeknél.
Éppen oda kell energiát, szakembereket és időt fektetni.
Az utánpótlás-nevelést gyakran hasonlítja össze a csehországi tapasztalatokkal. Mi tetszett meg önnek ott?
Tetszik az a módszer, ahogyan a gyerekek sportolásába olyan embereket tudnak bevonni, akik valóban értenek az adott sportághoz.
Ha a gyerekek floorballoznak, érkezhet hozzájuk egy fiatal játékos, aki aktívan űzi ezt a sportot. Futballnál valaki a labdarúgás világából foglalkozik velük, kosárlabdánál vagy röplabdánál pedig olyan ember, aki ismeri az adott sportágat.
Így a gyerekek nem kötelezettségként tekintenek a testnevelésre. Várják az órákat.
A módszertan szintén rendkívül fontos. Ha egy kisgyermeket röplabdázni tanítunk, nem várhatjuk el tőle, hogy azonnal úgy játsszon, mint egy felnőtt. Először megfoghatja a labdát, továbbadhatja a társának, majd fokozatosan elsajátíthatja a további mozdulatokat.
A legfontosabb, hogy kimozdítsuk a gyerekeket, lehetőséget adjunk nekik a sportolásra, és olyan környezetet teremtsünk számukra, amelyben örömüket lelik a mozgásban.
Mit üzenne ezzel kapcsolatban a szülőknek?
Azt, hogy ne féljenek engedni a gyerekeket sportolni.
Néha azt halljuk: esik az eső, egyáltalán lesz edzés? Miért ne lenne? Ha a gyermek várja az edzést és örömmel sportol, adjuk meg neki ezt a lehetőséget.
Nem kell feltétlenül profi futballistának vagy élsportolónak válnia. Sokkal fontosabb, hogy mozogjon, kialakuljon benne a sport szeretete, jó szokásokat sajátítson el, és időt töltsön más gyerekek társaságában.
Végezetül: mi az ön személyes vezetői hitvallása?
Nagyon egyszerű.
Olyan embereket szeretnék magam körül tudni, akik a saját szakterületükön többet tudnak nálam.
Ha egy kórházat vezetek, nincs szükség arra, hogy én legyek a legjobb orvos, közgazdász, műszaki szakember vagy humánerőforrás-szakértő. Arra van szükségem, hogy kiváló emberek vegyenek körül, akikben megbízom, és akik a saját területük szakértői.
A diktatórikus vezetési stílust a pokolba vezető útnak tartom. Ha minden egyetlen emberen múlik, és az az ember távozik, a rendszer tanácstalanul marad.
Éppen ezért számomra alapvető fontosságú a kommunikáció. A legközelebbi munkatársaimtól nemcsak a jó híreket szeretném hallani, hanem elsősorban a rosszakat. Ha valami működik, az nagyszerű. Ha viszont probléma alakul ki, arról a lehető leghamarabb tudni kell, és meg kell oldani.
Ez egyaránt igaz a beruházásokra, az orvoslásra és az emberi kapcsolatokra.
Végül van még valami. Az emberek életük hatalmas részét a munkahelyükön töltik. Ha sikerül olyan környezetet teremtenünk, ahová szívesen járnak dolgozni, ahol érzik a bizalmat, és tudják, hogy a munkájuknak van értelme, akkor jó alapot teremtettünk ahhoz, hogy az egész kórház jól működjön.
Mert a kórház nem az épület homlokzatán lévő felirat. A kórházat azok az emberek alkotják, akik képesek segíteni a betegnek.
(MEL), fotók: Komáromi AGEL Kórház
