Beszélgetés Szlávik Évával sportról, újrakezdésről, gyerekekről és egy modern Szabadidőközpont küldetéséről.
Vannak emberek, akik számára a sport nem egyszerűen mozgás, hanem életforma, kapaszkodó, önkifejezés és nevelési eszköz. Évi története pontosan ilyen. Gyerekkorától kezdve a mozgás határozta meg a mindennapjait: futott, táncolt, atletizált, kosárlabdázott, versenyekre járt, majd egy súlyos baleset után újra kellett építenie önmagát – testileg és lelkileg is.
A sportosan gyönyörű riportalanyommal
Ma a komáromi Szabadidőközpont vezetőjeként gyerekek százainak ad lehetőséget arra, hogy sporton, játékon, alkotáson és közösségi élményeken keresztül fejlődjenek. A saját életútja is azt bizonyítja: az akadály nem mindig azért jön, hogy megállítson, hanem néha azért, hogy más irányba fordítson.
Gyerekkorodtól kezdve jelen volt az életedben a sport és a mozgás. Mikor érezted először, hogy ez lesz a te utad?
Szerintem ez nagyon korán elkezdődött. Már gyerekként is állandóan mozogtam, táncoltam, szerepeltem. Tornáztattam az egész családot.
A szüleim eleinte inkább óvtak volna ettől az egésztől. Azt szerették volna, ha nem a mozgás és nem a sport határozza meg az életemet. Apukám mezőgazdasági irányban látott volna szívesen, anyukám pedig inkább orvosi pályán képzelt el. Csakhogy bennem nagyon erősen dolgozott a mozgás iránti vágy.
Akkor már gyerekként is erős akaratú voltál?
Igen, azt hiszem, igen. Apukámnak két lánya volt, de talán kicsit úgy is nevelt, mintha fiú lennék. Sokat jártam vele a bélai szőlészetbe, egész napokat töltöttünk ott. Ezt is szerettem, nem féltem a munkától, de közben bennem volt egy másik világ is. Duna-partra jártam futni, sokszor titokban. Párkányban kezdtem sportolni, kosárlabdáztam, atletizáltam, közben a köbölkúti alapiskolába jártam, mert édesanyám ott tanított. Így Párkányhoz és Köbölkúthoz is kötődtem, versenyeztem mindkét helyért. Köbölkúti alapiskolámból jutottam ki negyedikesként a Spartakiádra is. Kijutni Prágába az idősebb korosztállyal, magyar tanulóként, nem volt kis dolog.
20 évesen – a kezdetek oktatóként
A sport mellett a tanulásban és más területeken is aktív voltál.
Igen, mindenben benne voltam. Szavalóversenyek, földrajzversenyek, helyesírási versenyek, sportversenyek – szinte mindenhol ott voltam. Szerettem szerepelni, szerettem megmérettetni magam, és valahogy mindig volt bennem egy belső hajtóerő.
Később Komáromba kerültél gimnáziumba. Ez tudatos döntés volt?
Nagyon is. Szerettem volna magasabb szinten, egyedül, hatalmas célokkal elindulni a középiskolás úton. A szüleim azt mondták: ha felvesznek a komáromi gimnáziumba, mehetek. Akkoriban oda nagyon jó tanulmányi eredménnyel lehetett bekerülni, de szerencsére ez nem volt akadály, kitüntetett tanuló voltam.
A Selye János Gimnázium tornatermében
Komáromban aztán kinyílt előttem egy másik világ. A sport továbbra is az életem középpontjában maradt, és testnevelés irányba készültem továbbtanulni.
Aztán jött egy súlyos baleset, amely mindent megváltoztatott. Mi történt pontosan?
A gimnázium utolsó évében történt, már a felvételik és a tehetségvizsgák időszakában. Március 28-án eltört két csigolyám. A testnevelés szakra készültem, a felmérések előtt álltam, és egy szaltónál történt a baleset. Addigra már szlovákból nagyon jó eredménnyel felvettek volna, a testnevelésnél pedig a gyakorlati rész következett volna. Maximalista voltam, úgy gondoltam, ha a szaltó is sikerül, meglesz a pontszám. De aznap nem így történt.
Ez nagyon komoly törés volt – testileg és lelkileg is. Hónapokig kórházban voltam, az érettségit is onnan kellett megoldanom. Egy 18 éves lánynak, aki addig állandóan mozgott, sportolt, versenyzett, nagyon nehéz volt elfogadni, hogy egyszer csak nem tud felállni.
Autogram kavalkád Miss Eurosportként (a képen még Andrea Veresová – Miss Slovensko, jégkorongozók: Satan, Jágr…)
Sokan kívülről úgy képzelik, hogy egy ilyen helyzetben az ember azonnal hősiesen küzd. Valójában milyen volt ezt megélni?
Nem volt benne semmi pozitív. A kórházban végig nagyon nehéz volt. Bizonytalanság, szomorúság, erőtlenség, nem volt biztos, hogy valaha még sportolhatok. Nem volt regenerálódási fázis, nem volt igazi nyugalom. Ott volt az érettségi, ott volt a kérdés, mi lesz tovább, és közben a testem nem működött úgy, ahogy addig.
Azt viszont nagyon erősen éreztem, hogy tolószékben nem szeretnék maradni. Ez bennem nagyon határozott volt. Nem tudtam, hogyan, nem tudtam, mikor, de azt igen, hogy valahogy vissza kell kapaszkodnom.
Manapság is ilyen fiatalos
Kik segítettek ebben az időszakban?
Voltak szakemberek, orvosok, rehabilitációs szakemberek, akik nagyon sokat segítettek. A keresztapám is fontos szerepet játszott ebben, ő kosárlabdaedző volt, és nagyon erősen hitt abban, hogy erős akarattal, összefogással, izomerősítéssel fel lehet engem állítani.
A test nagyon lassan reagált. Az izomzat, ami korábban erős és feszes volt, néhány hónap alatt teljesen más állapotba került. Újra kellett tanulnom terhelni magam. Először a legegyszerűbb mozdulatok is fájtak. A hát, a légzés, az állóképesség – minden visszaesett. Onnan kellett újra elindulni.
Mivel kezdődött az újraépülés?
Callaneticsszel és jógával. Ezek akkoriban nagyon sokat adtak nekem. Először finoman, kis mozdulatokkal, mélyizomtornával, később gumiszalaggal, kis súlyzókkal. Tudtam, hogy a hátamat és a törzsizomzatomat meg kell erősítenem, különben nem lesz tovább. Azt éreztem: ha másnak sikerült valamilyen sérülésből, bénulásból, nehéz testi helyzetből visszakapaszkodnia, akkor nekem is sikerülhet. Egy nyár alatt olyan szintre hoztam magam, hogy szeptemberben már saját lábon elindultam Nyitrára az egyetemre.
A baleset végül elvette tőled a korábban tervezett testnevelés szakot, de mégsem vitt el a sporttól.
Pontosan. A testnevelés szak akkor elúszott, ezért szlovák–olasz szakra mentem, de a sport nem tűnt el az életemből. Sőt, talán még erősebben kapaszkodtam bele. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer lesz egy saját stúdióm, ahol embereket fogok mozgatni, tornáztatni, segíteni testileg-lelkileg mindenkinek.
Komáromban el is indult ez a vonal. A Callanetics óráimra nagyon sokan jártak, és éreztem, hogy valamiért működik. Nemcsak arról volt szó, hogy gyakorlatokat mutatok. Az emberek jöttek, figyeltek, bíztak bennem. Akkor értettem meg igazán, hogy nekem van dolgom ezzel: a mozgással, az emberek vezetésével, motiválásával.
Később komoly sporteredmények is jöttek. Mire vagy a legbüszkébb?
Arra, hogy mindezek ellenére elindultam versenyszinten a sportaerobik és fitnesz útján. Elsők között voltak az aerobikmaraton-versenyek, amelyeknek akkor nagy volt a tétjük. Győzelem esetén bekerülhettem az ország legjobbjai közé sportaerobikban. Olyan nevekkel álltam egy mezőnyben, akik abban az időben példaképek voltak számunkra. Ezek 8, 10, akár 12 órás megmérettetések voltak, folyamatos mozgással, koreográfiákkal, erős fizikai terheléssel. 50 perc küzdés, 10 perc szünet – több órán keresztül.
Folyamatosan dolgozni kellett. Másnap az ember alig tudott felállni, de hatalmas büszkeség volt végigcsinálni. Különösen egy ilyen baleset után. Azt mondtam magamnak: ha már egyszer visszajöttem, akkor csinálom. A győzelemmel elindult egy új korszak, bekerült a nevem az ország legjobbjai közé, így jöttek a felkérések a fitnesz- és sportmodellversenyekre. Később nemzetközi szinten is versenyeztem, 1999-ben pedig Európa-bajnoki címet nyertem fitnesz és sportmodellben.
A sport mellett később az anyaság is fontos része lett az életednek. Mit adott neked ez a szerep?
Az anyaság a legszebb élmény volt számomra. Fanni 2001-ben született, Mia pedig 2013-ban. Mindkét gyermekem másképp érkezett az életembe, más életszakaszban, de mindkettőjükért nagyon hálás vagyok. Szerintem anyaként igyekeztem helytállni, akkor is, amikor könnyebb volt, és akkor is, amikor nehezebb.
Fanni
Mia és Évi
A sporthoz való viszonyuk is érdekes. Nem minden gyerek követi automatikusan a szülő útját, és ezt el kell fogadni. Nem lehet erőszakkal sportolót nevelni valakiből. Az viszont jó érzés, amikor később mégis megtalálják a mozgáshoz vezető saját útjukat. Ma már az online tornáim például a családon belül is működnek, néha csendben, otthon, a szobában.
Az egyetemi időszakod is jelentős volt. Hogyan kerültél oda?
Meghívtak, hogy járuljak hozzá a hallgatók sportos életmódjához, mozgásfejlesztéséhez. Több évig dolgoztam egyetemi közegben, és nagyon szerettem. Nemcsak órákat tartottam, hanem szemléletet is próbáltam átadni. A testmozgás mellett mentálhigiénés, életmódbeli, pedagógiai gondolatok is megjelentek az órákon.
Mindig fontosnak tartottam, hogy a hallgatók ne csak kipipáljanak egy kötelező testnevelésórát. Beszélgettünk életmódról, felelősségről, önismeretről, kitartásról. Később módszertani anyagok, könyvek készítésében is részt vettem, főleg a gyakorlati részekben. Közben egyre inkább a kisebb korosztály felé is fordultam, az óvodai mozgásfejlesztés irányába.
Innen vezetett az út a Szabadidőközpontba?
Igen. Egy idő után azt éreztem, hogy nem csak egy korosztállyal szeretnék dolgozni. Nemcsak iskolásokkal, nemcsak egyetemistákkal, nemcsak felnőttekkel. Engem mindig is az egész folyamat érdekelt: a kisgyermekkortól kezdve a kamaszokon át a felnőttekig.
A Szabadidőközpontban
2015-ben kerültem a Szabadidőközpontba. Nagy lendülettel érkeztem, rengeteg ötletem volt. Azt szerettem volna, hogy ez a hely ne egy régi értelemben vett „pionírház” legyen, hanem egy modern központ a modern gyerekeknek. Olyan hely, ahová jó belépni, ahol a gyerekek, a szülők és a pedagógusok is érzik, hogy itt valódi munka, szakmaiság és szeretet van.
Mi volt a legfontosabb víziód vezetőként?
Az, hogy mindenki szeressen ide járni. Azt szerettem volna, hogy a Szabadidőközpont élő, sokszínű, korszerű intézmény legyen. Tematikus programokat, rendszeres foglalkozásokat, közösségeket építsünk. A hozzánk járó gyerekek érezzék, hogy tartoznak valahová.
Fontos volt az is, hogy a rendszeresen hozzánk járó gyerekek előnyt élvezzenek bizonyos programoknál, táboroknál, kirándulásoknál. Mert aki egész évben velünk dolgozik, fejlődik, jár a foglalkozásokra, annak ezt a kötődést meg kell becsülni.
Ma már havi szinten több száz gyerekkel dolgozunk. Vannak hónapok, amikor 600, 800 vagy akár 1000 gyermek is megfordul nálunk különböző programokon, foglalkozásokon, rendezvényeken. Ez óriási felelősség, de hatalmas öröm is.
Milyen korosztályokat szólít meg ma a Szabadidőközpont?
Gyakorlatilag a legkisebbektől a seniorokig nagyon széles a kínálatunk. Már néhány hónapos kortól vannak foglalkozások. A babatorna vagy babaúszás a csecsemőktől indul.
A totyogó korosztálynál már játékosan megjelennek a színek, alapformák, mozgásos és szellemi fejlesztések.
Hároméves korig működik több kisgyermekes foglalkozásunk is: miniklub, kuckó, Montessori-jellegű foglalkozások, zenés programok. Bevezettük a minibölcsit is, ami azt jelenti, hogy a gyerekek rövidebb időre, két-két és fél órára szülő nélkül maradnak nálunk. Ez nem bölcsőde klasszikus értelemben, de nagyon jó átmenet a gyerekeknek és a szülőknek is.
Az óvodás korosztálynál az ovisport különösen fontos terület.
Igen, erre nagyon büszkék vagyunk. Az ovisportot tudatosan építettük fel, és ma már szinte minden óvodában jelen vagyunk. Délelőtt az óvodákban tartunk foglalkozásokat, délután pedig azok a gyerekek is jöhetnek hozzánk, akiknek a szülei még több mozgásfejlesztést szeretnének.
Ez a korosztály nagyon hálás. Itt még minden játék, minden mozdulat élmény. Közben viszont nagyon komoly alapokat lehet adni: koordinációt, testtudatot, figyelmet, szabálytudatot, együttműködést.
A sport mellett alkotó és fejlesztő foglalkozások is vannak.
Igen, mert nem minden gyerek ugyanabban erős. Van Mini Art, ahol a képzőművészet alapjaival ismerkednek a gyerekek. Nagyon népszerű a Legoland jellegű tevékenységünk is, amely már négyéves kortól elérhető. Emellett vannak táncos foglalkozások, úszás, mozgásos programok, és természetesen a nagyobbaknak is kínálunk lehetőségeket.
A középiskolás korosztályt sem szeretnénk elengedni. Velük másképp kell dolgozni. Nekik már nem mindig heti rendszeres kör kell, hanem célzott programok: jóga, meditáció, tematikus délutánok, beszélgetések, közösségi alkalmak. Dolgozunk azon is, hogy legyenek olyan események, ahol biztonságos, pedagógiailag felügyelt, de mégis szabadabb közegben lehetnek együtt.
Rendkívül fontos az ovodás korosztály mozgásfejlesztése
A Szabadidőközpont városi rendezvényekben is aktívan jelen van.
Igen, igyekszünk mindenhol ott lenni, ahol a gyerekek és a családok vannak. Vannak saját rendezvényeink: Halloween, anyák napi program, víz világnapja, sportnapok, táborok, tematikus események. Emellett együttműködünk a várossal is, bekapcsolódunk városi akciókba, sporteseményekbe, gyermekprogramokba.
A cél az, hogy a Szabadidőközpont ne elszigetelt intézmény legyen, hanem a város élő része.
Az épület felújítása mennyire változtatta meg a központ működését?
Nagyon sokat jelentett. Egy szép, rendezett, modern épületbe egészen más érzés belépni. A szülők és a gyerekek részéről is sok pozitív visszajelzést kapunk. A környezet számít. Ha egy intézmény igényes, tiszta, akkor az üzenetet közvetít: itt fontosak vagytok.
Energetikai szempontból is előrelépés történt. A fotovoltaika, az energiahatékonyság, a korszerűbb működés mind hozzájárul ahhoz, hogy az épület fenntarthatóbb legyen. Ez ma már nem mellékes kérdés, hanem nagyon is fontos része egy modern intézmény működésének.
Milyen vezetőnek tartod magad?
Következetesnek. Szeretettel dolgozom, de vannak szabályok, keretek, elvárások. Gyerekekkel nem lehet úgy dolgozni, hogy mindent rájuk hagyunk. A szeretet nem azt jelenti, hogy nincs határ. Sőt, a gyerekeknek szükségük van határokra, biztonságra, rendszerre. A kollégáktól is elvárom a szakmaiságot, a pontosságot, az odafigyelést. A gyerekekkel foglalkozni nem lehet fél szívvel.
Nonstop csúcs alak
A saját élettörténeted mennyire határozza meg azt, ahogyan ma gyerekekkel dolgozol?
Nagyon. Én nem csak könyvből tanultam meg, mit jelent küzdeni, újrakezdeni, fájdalommal, félelemmel, kudarccal szembenézni. Megéltem. Ezért tudom, hogy a mozgás nemcsak testnevelés. A mozgás önbizalmat ad, fegyelmet tanít, közösséget épít, segít feldolgozni feszültségeket, kudarcokat, félelmeket.
A gyerekeknek ma talán még nagyobb szükségük van erre, mint valaha. Sokszor túl könnyen meg akarjuk óvni őket mindentől. Pedig a kudarc, az akadály, a „nem” is része az életnek. Ha egy gyerek soha nem találkozik korlátokkal, később nagyon nehezen fogja viselni, amikor az élet mégis korlátokat állít elé.
Mit üzensz a szülőknek?
Azt, hogy szeressék a gyerekeiket, de merjenek határokat is szabni. Merjenek nemet mondani. Merjék irányítani őket, amikor kell. Nem mindegy, hogy egy gyerek hogyan tanulja meg a kitartást, a szabályokat, az együttműködést, a felelősséget.
A gyereknek nem azzal segítünk a legtöbbet, ha mindent megengedünk neki, hanem azzal, ha megtanítjuk arra, hogy az életben vannak feladatok, akadályok, döntések és következmények. És hogy mindezeken át lehet jutni.
A két testvér. Az egyik már menyasszony.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnod az életutad tanulságát, mi lenne az?
„Minden akadályt át kell ugrani, és soha nem szabad feladni.”
Én ezt nem elméletből mondom. Voltam olyan helyzetben, amikor nem tudtam, felállok-e még. Voltak fájdalmak, kudarcok, újrakezdések. De ma is azt gondolom: a testemet, a lelkemet és azt az erőt, amit kaptam, nem hagyhatom el. Amíg dolgozni tudok, amíg gyerekeknek, embereknek tudok adni valamit, addig van értelme ennek az egész útnak.
(lk)
