Rendhagyó beszélgetés Szvrcsek Anita színművésznővel
Vannak interjúk, amelyekben a kérdések és válaszok szépen, fegyelmezetten haladnak egymás után. És vannak beszélgetések, amelyekben az ember egyszer csak azt érzi: itt nem pusztán egy pályáról, szerepekről, bemutatókról vagy szakmai állomásokról van szó, hanem egy különös, érzékeny, nehezen megfejthető emberi lény belső tájairól.
A Szörnyeteg és a Szépség – különleges riportalanyom
Szvrcsek Anita ilyen beszélgetőtárs. Egyszerre pontos és elillanó. Őszinte, de nem kiadható. Erős, de sérülékeny. Szenvedélyes, de harmóniára vágyó. Olyan színésznő, aki a színpadon talán elhiszi magáról, hogy hattyú – az életben viszont inkább vadkacsának nevezi magát.
Az alábbi interjú szerkesztett, publikálható változat. A bizalmi térben elhangzott, személyesebb részeket tiszteletben tartva kihagytuk.
Ha egy állásinterjún azt kérdeznék tőled, hogy mondj magadról valamit, amit fontosnak tartasz, mit válaszolnál?
Azt, hogy semmi sem fontos. De ha mégis mondanom kellene valamit, akkor talán ezt: én jelenleg egy állás nélküli kertész vagyok, aki egyfolytában énekel. Ez vagyok most.
Ez olyan erős mondat, hogy szinte itt be is lehetne fejezni az interjút. De nem fogjuk. Hol tartasz most az életedben? Hogyan látod magad kívülről?
Amióta az eszemet tudom, próbálok úgy élni, hogy ne dörzsöljem le másokról a bőrt. Nem gázoltam át embereken, nem vettem el, ami másé, nem gáncsoltam. Az egész életem egy nagy küzdelem volt, mindenért hatszor kellett megmásznom a hegyet. Sosem voltam a jókor jó helyen típus, és a szerencse lányának sem mondanám magam. Evickélek, míg ad a Jóisten erőt. Az élet kimondottan nehéz, már csak azért is, mert a földi lét anyagi természetű, és tanulni vagyunk itt, nem gyaloggaloppozni. Rám meg aztán tripla maratonokat mértek ki az Égiek.
Adél
Ezt sajnálod, élvezed, vagy inkább elhagynád?
Én alapvetően szabadságra és sima nyugalomra vágyó ember vagyok, és huszonéves korom óta arra áhítozom, hadd lehessek már macskával ölében ücsörgő anyóka, aki túl van minden harcán, akinek már nincs újrakezdése, és megszolgálta az életet. És hát az állandó szabadságvágyamból fakadó úton lenni akarás, a nem megérkezni érzete… Ez is meghatároz. Az útonlevés gyönyörűsége.
Mit jelent számodra a boldogság?
Nincs boldogság a szó cuppogó értelmében. Márai is megírta, hogy nem azért születünk, hogy boldogok legyünk. Boldog pillanatok adatnak. Ha a gyerekeim örömét, önfeledtségét látom. A saját boldogságomat inkább sikerekhez és a szerelemhez tudom kötni. Én alapvetően melankolikus vagyok, és melankólia barátom nem átall – miután reggel kinyitom a szemem – máris magához inteni. De végre itt a napfény – abszolút napfényfüggő vagyok, teljesen kifektet a szürkeség. Szóval a boldogság érzete nálam sok függvényű és többszörösen összetett, kacifántos dolog. Sajnos.
Vagyis nálad a jó közérzethez erős impulzusok kellenek?
Inkább úgy mondanám, hogy tiszta szándékú, afféle karmamentes gesztusok, jelenlétek és megélések. Amint kosz kerül a gépezetbe, például puha gerincűséget látok, vagy gazul, anélkül, hogy rászolgáltam volna, az arcomba kergetik a vért mondjuk egy hazugsággal, vagy igazságtalanul máséba – amit általában nem tudok szó nélkül hagyni –, már bomlik a harmónia, és csak integethetek a jó közérzetemnek. Irigylem azokat, akik legyintenek ilyenkor, vagy pillanatok alatt túl tudnak lendülni helyzeteken.
Próbáltad megszelídíteni a természetedet?
Egész életemben szelídítgetem. Az én természetem nem csak folyik, sokszor ömlik. Zúdul. Van, aki pont ezért szeret, van, akit ez idegesít. Ezzel nincs is baj. Sokszor nekem is nehéz elviselni önmagamat.
Beszéljünk a szerelemről. Mit jelent számodra?
Végtelenül fatalista vagyok ebben. Nem alkuszom. Ha nem érzem megfellebbezhetetlenül, hogy el tudok veszni benne – mármint a szerelemben –, akkor nem is vállalom. Úgy szoktam mondani, hogy a Kilenc és fél hét című filmbe oltott Római vakáció című film egyvelege az, amit megélek, és meg is akarok élni. Én csak nagyon tudok szerelmes lenni. Közepesen, meg mintha, vagy érdekből, vagy unalomból, vagy épp csak biztonságteremtésből nem.
Tehát nem könnyen szeretsz bele valakibe.
Nagyon nem. És azon is gondolkodtam már, hogy talán én magába a szerelembe vagyok szerelmes. Ahogy Fodor Ákos lenyűgözően megírta: „Ahogy a szél meglebbenti a függönyt: nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.”
Csárdáskirálynő
A színpadon viszont szárnyalhatsz.
Hát igyekszem, végül is ez a dolgom. Ott lehetek gyakran szerelmes, lehetek minden, ami az életben nem vagyok, vagy nem tudok lenni. Ezért egyedülálló ez a hivatás.
Szerinted miben van a te erőd? Mi az a misztikum, energia, ami körülötted van?
Ezt nem az én tisztem megfogalmazni. Kicsit talán többet eresztett a Jóisten a vénáimba ebből is meg abból is, meg nagyobb paramétereket adott. Amivel persze célja volt. De belül én még mindig ógyallai kislánynak érzem magam. Ennyi minden után is.
Ezt nehéz elhinni, mert amit kifelé sugárzol, az ennél sokkal összetettebb.
Köszönöm, való igaz, embernek sok arca van. Egy színész meg pláne több rétegű. Jó esetben.
A szerepeiddel teljesen azonosulsz?
Mindig. Talán túlságosan is. Még azokkal is, amelyeket nem szeretek. Néha egy nem szeretett szerepet kell eljátszanom, de ez nem szabad, hogy látható legyen, és nem is engedem, hogy ez lesugározzon a színpadról. Mert a néző tisztelete mindenekelőtt. Dühít is, mikor kollégák ellinkeskednek ezt-azt. És többször volt, hogy imádtak egy szerepben, sikerem is volt hálisten, sőt meg-megállítanak az utcán, mekkora élmény volt nekik, pedig nagyon utáltam játszani. De ez az én keresztem.
Téged a dívaszerepekkel azonosítanak, miközben te mást keresel.
Alkatomból kifolyólag, szőkeségem, hosszú végtagjaim, a barna hangom és egyáltalán a lényem – amiért hálás vagyok a Jóistennek, bár ez adomány és nem az én érdemem – óhatatlanul predesztinált a dívaságra. De amikor csak szépségeket, ledér nőket és nagybetűs femme fatale-okat játszattak velem, nagyon vágytam egyszerű halandó embereket, töpörödött öregasszonyokat, sérült figurákat játszani. Már az egyetemen is imádtam, hogy rám mindig az osztálytársaim anyáit, nagyanyáit osztották. Sokkal izgalmasabb szerepkör volt, mint a naiva, ami sosem voltam hálisten. Persze a dívaként csillogást is pazar olykor megélni.
Gyerekkorodban is színésznő akartál lenni? Már gyerekként is játszottál? Szerepjáték, bábszínház, beöltözés?
Semmi ilyesmi. Iszonyat zárkózott és szégyenlős, afféle sérült attitűdű gyerek voltam. Mindent a képzeteimben éltem meg, mindenem a fantáziám volt. Bezárkóztam, és órákig képes voltam ülve elképzelni magamat bárminek és bárkinek. Felruháztam magam tulajdonságokkal, amik belőlem hiányoztak, megteremtettem helyzeteket, újrarendeztem történéseket, és azokban éltem. Pici korom óta, de még a gimnáziumban is. Ezekbe a történetekbe menekültem.
Szavalóversenyekre is jártál. Szeretted őket?
Nem szerettem. Nem szeretem a megmérettetést, a versengést – annak ellenére, hogy voltam országos győztes. Sokszor igazságtalannak tartottam elbírálásokat. Nagyon érzékenyen érintett, amikor mások sírtak, csalódtak. Én nagyon empatikus gyerek voltam, és ez maradt meg bennem. Nem a saját sikereim. Volt olyan, hogy odamentem valakihez, hogy szerintem ő akkor ott jobban teljesített, mint én, és sajnálom, hogy engem tettek győztessé.
Ez áldás vagy teher?
Kizárólag teher. Minden impresszió földre visz, és szinte az érzelmeim reneszánszát élem minden nap. A világ terhe is könnyen rám borul. Képtelen vagyok védekezni. Ezért nem nagyon nézek tévét, és amennyire lehet, kizárom a politikát. Annyi a vérlázító történés…
Hová merűlt el szép szemed világa?
Van kedvenc versed?
Van. Sok. Most éppen Grecsó Krisztián Magánapokrife. És Pilinszky Jánostól a Fabula. Kedvencek jönnek-mennek, de ez utóbbi örök.
Volt az életedben más irány is: skandinavisztika, építészet…
Igen, ezek mellékvágányok voltak. Be kellett látnom, hogy a színház teljes embert kíván. Nem lehet mellette Kierkegaard-ról elemzéseket írni, vagy malterkeverőórán lenni.
Mikor tudatosította magában a rút kiskacsa, hogy ő valójában hattyú?
Sosem hitte el. Talán pillanatokra, meg a színpadon néha. De csak halványan, csukott szemmel.
Senki nem tudta veled elhitetni?
Nem igazán. Viszont a színpadon kutya kötelességem elhitetni magammal, mert csak így tudom azt sugározni, amit kell. Szakmabeliek is tévesen azt hitték, ez nekem csettintésre megy, meg legyintettek, hogy ez nekem nem nagy kunszt, pedig mennyire hogy az volt! Persze voltak pillanatok, amikor valaki nagyon pontosan rám látott, és azt mondta, hogy nekem nem kell eljátszanom a dívát, mert az vagyok. Hogy más hiába rak műszempillát, meg boát a nyakába, csak silány próbálkozás szinten marad. Én meg állítólag krumpliszsákban is az vagyok, fogadjam már végre el. De én alapvetően a meséből a kacsa vagyok. Jó, talán nem a rút. De kacsa. Vadkacsa.
Volt példaképed, mentorod, valaki, aki nagy hatással volt rád?
Sokszor bánkódtam, hogy nem adatott meg. Jó lett volna ilyen előnnyel indulni, megalapozva ezzel sok mindent, és kikerülve kátyúkat. Nem volt olyan ember, aki bölcsességeket súgott volna a fülembe, akinek a hatására megsokszorozódtam volna. Mindig magam voltam. Egyedül tapostam ki az utakat.
Milyen férfitípus áll közel hozzád? Hiszel a lelki társban?
Domináns, nagyon erős személyiségű, nagybetűs férfi kell, hogy legyen. Olyan, aki nem ijed meg tőlem. És csak felfelé tudok választani. Alapvető, hogy fel tudjak rá nézni, hogy lenyűgözzön, amit a munkájában produkál, vagy a tehetsége hengereljen le, vagy az intellektusa, és nagyon fontos az intelligens, cizellált humor. Kell, hogy meg tudjon nevettetni.
Amikor a lányaidról beszélsz, mindig kivirágzol. Milyenek ők?
Igencsak sűrű gyerekek. A végtelen igazságérzetemet mindketten örökölték bánatomra, bele tudnak pusztulni a nem fair dolgokba. Az impulzivitásom, a nagy amplitúdóim és az amazonságom szintén bennük. Ugyan Léna, a nagylányom egyre szofisztikáltabb és letisztultabb, és sokkal bátrabb és erősebb, mint én valaha voltam. Iszonyat büszke vagyok rá. Amiken keresztül kényszerült menni, gaztettek voltak, más már betérdelt volna, és soha fel nem áll. Bezzeg ő: egy hatványozott főnix. Ajna, a kicsi meg nem olyan gyenge szívű, mint én, aki a mai napig a pókokat is kimenti a teraszra. Karakánul dalolva hozza haza a vadászatról a nyakánál fogva a véres fácánt, meg zsigereli a vaddisznót. És Hello Kittys puskája lesz, már az oviban kijelentette.
Milyen anyának tartod magad?
Nem elég jónak. Önfeláldozó voltam, de ez a zsigeri és létszükségű szabadságvágyam mellett irgalmatlan feladat volt. De megölelem magamat, mert nem tudtam le őket bölcsiben, és lemondtam munkákat, nem mentem vissza pár hónapos babák mellől a színpadra, mint sok kolléganőm, és tényleg róluk szólt az életem. Nem vagyok a nagybetűs anyuka, akinek az anyaság a fő életcélja, de erőm felett próbáltam azzá válni, és minden rezdülésemmel szolgáltam és szerettem őket. Lehet, nem mindig jól, és talán túlságosan is. De ennyit tudtam, nem többet.
Melyek voltak azok a szerepeid, amelyek különösen meghatározóak voltak számodra?
Egy színész, ha igazán számot vet, maroknyi olyan szerepe van, ahol minden összeállt: a szerep, a darab, a rendező, a partner, a csillagok állása. Színészként mindennek ki vagyunk szolgáltatva. Ez a legnagyobb terhe a szakmának. De mindig igyekeztem jól kufárkodni azzal, amit kaptam. Meghatározó volt például az Anyám azt mondta, hogy ne!, ahol óvodáskortól dédikoráig kellett eljátszanom egy életet, és nem kellett végre szépnek lennem. Nagyon szerettem a nyíregyházi Emilia Galottit, Lessing darabját, ahol hatalmas ívű, egész felvonásos, intenzív jelenlétem volt, hogy lefogytam előadás végére. És nagyon fontos volt számomra a legutóbb díjazott Örökség Jusztinája, és amiért Dosky-jelölést kaptunk, a pozsonyi Mayenburg: Paraziták című előadás is. És persze még sorolhatnám, a zenés szerepeket nem is említettem: Velma Kellyt, Sally Bowlest, Elisa Doolittlet…
Emilia Galotti
Van szerepálmod?
Nincs, és nem is volt, és sosem kértem szerepet. Igaz, sosem voltam olyan helyzetben: nem voltam szerencse lánya, se rokona, se őse, se ismerőse, se szeretője senkinek sehol sosem – ha idézhetem a nagy költőt szabadon. Leginkább azok a figurák izgatnak, amik a lehető legkevesebb felületen érintkeznek velem, amikben olyat lehet megélni, amit az életben nem tudok, nem tudhatok. Aztán persze magamra kell formálnom őket, mert végül minden szerepbe bekerül az én vérem is, és a szerepé is az én véráramomba.
Van olyan kérdés, amelyre szívesen válaszolnál, de ritkán kérdezik meg?
Talán az, hogy mit változtatnék meg az életemben. Divat erre azt mondani, hogy semmit, meg a klisé, miszerint nem bánok semmit… Én márpedig rengeteg döntésemet megváltoztatnám. Kardinálisakat is.
Például?
Nem lennék színész. Elvégezném a jazz tanszakot. Talán megköveznek, de nem választanám az anyaság örök, gyönyörűséges terhét. A szabadság mellett döntenék, és folyton utaznék, és tizenkét könyvtárat kiolvasnék, és az összes jellemtelen karrierlovagot, a lelkületet mint ruhát váltogató, pofátlan és nárcisztikus egyént messziről elkerülném. Persze valószínű, ha a fenti életet élném, akkor meg arra vágynék, ami most megadatott.
Ha egyetlen mondatot, útravalót kellene adnod az olvasóknak, mi lenne az?
Virginia Woolf elemző gondolkodását: „Amikor megértjük: az élet nem egy nagy kaland, hanem apró és jelentéktelen pillanatok sorozata, a szerelem nem tündérmese, hanem törékeny és múló érzelem, a boldogság pedig csupán ritka bepillantás valamibe, amit soha nem tudunk igazán megragadni. Ebben a megértésben mély magány rejlik. De ez felszabadító.”
(lk)
