Néhány hónappal ezelőtt fejemet kapkodva figyeltem a magyarországi politikai eseményeket, az úgynevezett Magyar-Orbán „háborút”, a TISZA Párt előretörését, a Fidesz rohamos romlását. Fontos kiemelni, hogy egyik párt mellett sem foglalunk állást, mindegy, hogy ki melyikkel szimpatizál, viszont a helyzet egyszerűen egy felfoghatatlan jelenséget produkál. 2026 áprilisában lesznek országgyűlési választások Magyarországon, s már most mekkora kampány megy. Hétről hétre azon dolgozik a TISZA, hogy a Fideszt megdöntse, s egy más úton próbálják meg Magyarországot kormányozni. Ezzel ellentétben a Fidesz folyamatosan a TISZA visszaszorításán dolgozik.
Mostanra már nem kell a határon átnézni, hogy ilyen izgalmas, „feszültségekben” tobzódó politikai életet követhessünk, Robert Fico és kormánya több „érdekes” lépéssel vezeti Szlovákiát, ami természetesen az ellenzéknek nem igazán tetszik. Mindennek több tüntetéssel hangot is adnak. Hová vezet mindez?
Van egyfajta politikai ellentét Szlovákiában, s ez valahol természetes, hisz mindenki mással szimpatizál. Ez az ellentét látszódik abból is, hogy a Fico-kormány pártolói és ellenzői között dúló konfliktus az aggodalom határait feszegeti. Ezek alá csapódik az Ukrajnából érkező feszültség, tehát a háború támogatása, a menekültek segítése, s itt már a hatalmon lévő kormányon belül is vannak nézeteltérések, illetve az ellenzéken belül is akadnak más vélemények, tehát folyamatosan aprózódik lefelé ez a „feszültségszál”. A legnagyobb kisebbséget érintő konfliktusokról, vagyis a szlovákiai magyarságot érintő problémákról még nem is beszéltünk. A kisebbségen belül is jön a Fico-kormány pártolása, az ellenzék pártolása, az Orbán-kormány befolyása, a Magyar Szövetségből való kiábrándultság, s a közösségen belül egy egységet sem vagyunk már képesek kovácsolni, mert olyan sok oldalról kapunk ingereket, hogy a helyünket sem találjuk. Akárcsak az elején, itt is ki kell emelni, hogy a különböző nézetekkel nincs probléma, csak a nyomást nem tudjunk helyén kezelni, s ehhez közrejátszik az „élet adta” nehézségek halmaza is, nem csak a politika.
Újra felteszem a kérdést… Hová vezet mindez? Ugye látjuk, hogy egy szétzilált közösség vagyunk, a megosztott társadalmi közegben, s igazából az szakadék szélén egyensúlyozva próbál túlélni mindenki. Már nem lehet „normális” politikai vitákat kezdeményezni, mert olyan sok a frusztráció az emberekben, hogy örökös ellenségekké válnak, ha a téma az asztalra kerül, pedig lehet, hogy évtizedek óta szomszédok. Korábban még ki lehetett beszélni az egyes politikai frusztrációt a másiknak, még akkor is, ha különböző nézeteken voltak, de mostanra annyi mindenben lehet eltérés, hogy esélytelen elkerülni a „pohártörést”.
Már majdnem ugyanazt a „bandaháborús” légkört érezni itt nálunk is, mint Magyarországon, csak négyzetre emelve, mert még a kisebbségen belüli egyet nem értés is rá tesz egy lapáttal. Valahol már érezni és látni kéne, hogy ennek nem lesz jó vége. Ahogy már korábban is írtunk róla, volt egy merénylet, iskolai tragédiák, közösségi katasztrófák, egyre gyakoribb és gyűrűző szélsőséges kezdeményezések. S most akkor jöhet az újabb kérdés… Hová vezet mindez?
Mindemellett nem ejtettünk még szót arról, hogy a különböző nézeteltérések legaktívabb „csatatere” a közösségi média, ahol az emberek „aprítják egymást” verbálisan. A legfélelmetesebb az egészben, hogy nem kulturált véleménycsere zajlik az egyes kommentszekciókban, hanem vulgarizmusokkal átitatott, kőkemény dobálózás úgy, hogy sokszor egy-egy témából fel sem készülnek, csak „hallottak valamit”. Mindig ilyenek voltunk, vagy csak az utóbbi években vadultunk el ennyire? Böngészem a különböző települések csoportjait, s olyan emberek esnek egymásnak a „semmiből”, akik valamikor együtt kávéztak a helyi kávézóban.
Hiányzik a társadalmi kultúra fejlődése, ezért tud az úgynevezett politika-civil szókonfliktus ilyen mértékben elhatalmasodni. Ha a kultúránk része lenne például a tényleges vitaestezés, vagy a moderátor segédletével vezetett kerekasztal-beszélgetések, akkor valószínűleg kevésbé tudna hódítani a nyilvános „sárdobálás”, mert a kulturált véleményformálás egyensúlyozná az igényeket, s az emberekben nem tobzódna annyi feszültség.
Hová vezet mindez? Nincs erre a kérdésre megfelelő válasz, az viszont biztos, hogy nem egy egészséges irányba, ami a közösségünket, a társadalmi jólétünket, illetve a kultúránk fejlődését illeti. „Az alattvaló kötelessége királyáé, de az alattvaló lelke a magáé” – írja az angol drámaíró, William Shakespeare. Valahol ezt értelmezhetnénk úgy is, hogy bár bizonyos szabályoknak meg kell felelnünk, de akkor is önmagunk lehetünk, nem kell a vezetők hozzáállását másolnunk. Nem kötelez minket senki arra, hogy úgy viselkedjünk egymással, mint egyesek a parlament falain belül és kívül. Nem kell a határon túli mintákat másolnunk, hisz van saját identitásunk. Lehetnénk mi önálló közösség is, csak valahogy a „királyokhoz” mindig többen vonzódnak, mint önmagukhoz.
(sch)
Fotók: pixabay.com
