Vannak emberek, akik számára a szülőfalu nem csupán egy hely a térképen, hanem az életük meghatározó része. Grajczki István ilyen ember. Búcson nőtt fel, pedagógusként dolgozik, családapa, közösségszervező, és a helyi közéletben is hosszú évek óta jelen van. Régi barátság köt össze bennünket: egyetemi évek, kollégiumi emlékek és néhány közös történet. Ezúttal azonban nem egyszerűen a múltidézés kedvéért ültünk le beszélgetni. Arra voltam kíváncsi, milyen ember áll a tanári hivatás, a közösségi szerepvállalás és a mindennapi feladatok mögött. Szó esett a gyermekévekről, a pedagóguspálya kihívásairól, családról, szőlőről, borról, hitről és arról is, miért tartja fontosnak, hogy az emberek újra megtalálják egymást.
– István, régre nyúlik vissza a barátságunk. Már magam sem tudom pontosan felidézni, hol találkoztunk először. A főiskolán, valamelyik közös rendezvényen, vagy talán már korábban?
– A kollégiumban biztosan együtt voltunk, hiszen szobatársak is voltunk. Szép időszak volt, sok jó emlékkel. De valóban, annyi minden történt azóta, hogy nehéz lenne pontosan megmondani, hol kezdődött az ismeretségünk.
– Kezdjük akkor még korábban. Milyen gyerek voltál? Az a bizonyos jó kisfiú, akit mindenki példaként emlegetett, vagy inkább az, aki mindig kitalált valamilyen csínytevést?
– Egészen kicsi koromban annyira jó gyerek voltam, hogy a nagymamám már attól tartott, valakit kellene keríteni, aki egy kicsit elront. (Nevet.) Aztán természetesen elérkeztek a kamaszévek, és velük együtt a csínytevések is. Nem mondanám, hogy különösebben vad gyerek voltam, de amit a barátokkal ki lehetett találni, azt általában meg is próbáltuk valósítani. Persze igyekeztünk az észszerűség határain belül maradni.
– Búcs mennyire határozza meg az identitásodat? Mondhatjuk, hogy ízig-vérig búcsi vagy?
– Teljes mértékben. Édesapám búcsi, édesanyám Marcelházáról származik, de a családi gyökereim erősen Búcshoz kötnek. Itt nőttem fel, itt jártam óvodába és alapiskolába, és később is mindig fontos maradt számomra a falu.
– Az alapiskola után merre vezetett az utad?
– A komáromi Selye János Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ahol 2000-ben érettségiztem. Ezt követően Pozsonyban kezdtem meg a főiskolai tanulmányaimat matematika-kémia tanári szakon. Egy év után azonban Nyitrára kerültem át, ahol végül befejeztem a képzést.
– Miért döntöttél a váltás mellett? A tanulmányok miatt, vagy inkább a társaság vonzott?
– Inkább a társaság. Pozsonyban is jól éreztem magam, jó embereket ismertem meg, de Nyitrán több régi osztálytársam és barátom tanult. Úgy alakult, hogy végül én is oda kerültem, és egyáltalán nem bántam meg. Nagyon sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, sőt több jelenlegi kollégámat is onnan ismerem.
– Ahogy hallgatlak, feltűnik, hogy az életedben a baráti társaság és a közösség mindig meghatározó szerepet játszott. Ez már fiatalon is tudatos volt benned?
– Igen, azt hiszem, mindig közösségi ember voltam. Búcson nagyon összetartó baráti társaságunk volt. Megalakítottuk a Magyar Ifjúsági Közösség, a MIK helyi szervezetét, és szinte minden hétvégén együtt voltunk. Nem egyszerűen szórakozni akartunk, hanem programokat szervezni, közösen tenni valamit.
Táborokat, előadásokat, bálokat, kirándulásokat és különféle találkozókat szerveztünk. Foglalkoztunk történelmi kérdésekkel, például a kitelepítések témájával is. Kerestük a kapcsolatot más helyi szervezetekkel, és rengeteg barátság született ezekből a találkozásokból.
Olyan kapcsolatok is kialakultak, amelyekből később házasság lett. A gyermekeim egyik keresztapját is ebből az időszakból ismerem. Ezek a kapcsolatok tehát messze túlmutattak a fiatalkori rendezvényeken.
– A főiskola befejezése után egyértelmű volt, hogy pedagógus leszel?
– Igen. A bátorkeszi Magán Szakközépiskolában kezdtem tanítani 2006-ban. Öt évet töltöttem ott, elsősorban matematikát és kémiát oktattam. Előfordult, hogy fodrász- vagy kozmetikusképzéshez kapcsolódó szakmai tantárgyakat is tanítottam, hiszen ezeknek is van kémiai vonatkozásuk.
2011-ben megkeresett a búcsi alapiskola igazgatónője. A matematikatanárok nyugdíjba vonultak, és megkérdezte, vállalnám-e a tanítást. Átgondoltam a lehetőséget, elfogadtam a felkérést, és immár tizenöt éve ott tanítok. Jó döntés volt.
„Szigorú szeretnék lenni, de mindenekelőtt igazságos.”
– Mindketten ismerjük a pedagóguspálya szépségeit és nehézségeit. Te hogyan látod a mai oktatás helyzetét? Mi változott a legtöbbet az elmúlt években?
– Talán az egyik legnagyobb nehézség az, hogy nagyon magasak az elvárások a pedagógusokkal szemben, miközben a szülőkkel való együttműködés időnként egyre nehezebb.
A nevelés terén is korlátozottabbak az eszközeink. Elvárásokat fogalmazhatunk meg, figyelmeztethetünk, de ha egy diák nem működik együtt, sokszor kevés lehetőségünk marad.
Ugyanakkor nem szeretnék panaszkodni. A mi iskolánk egy kisebb falusi intézmény, ahol mindenki ismer mindenkit. Ennek komoly előnyei vannak. A gyerekek tudják, hogy a viselkedésüknek súlya van, és a közösség véleménye is számít.
Amikor kirándulásra, színházba vagy táborba megyünk, rendszeresen pozitív visszajelzéseket kapunk a diákjaink viselkedéséről. Legutóbb például Zánkán is ezt tapasztaltuk. Ez számunkra nagy elismerés.
– Ha kívülről kellene jellemezned önmagadat, milyen tanárnak tartod magad? Szigorúnak, következetesnek, megengedőnek?
– Próbálok szigorú lenni, de mindenekelőtt igazságos. Mindig azt tartom szem előtt, hogy mi szolgálja a gyerekek érdekét.
Elsősorban matematikát tanítok. Fontos tantárgy, hiszen a továbbtanulásnál és a felvételi vizsgákon is meghatározó lehet. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nem minden diákból lesz mérnök vagy matematikus.
Van, aki gimnáziumban tanul tovább, más szakmát szeretne. Nekem pedagógusként mindkét utat tiszteletben kell tartanom, és úgy kell átadnom a tudást, hogy abból mindenki a lehető legtöbbet hasznosíthassa.
A fegyelem számomra alapvető. Nem tudnám elképzelni, hogy úgy tanítsak, hogy közben felfordulás van az osztályban. Szerencsére nincsenek különösebb fegyelmezési gondjaim. A gyerekek figyelnek, kérdeznek, és úgy érzem, elfogadnak.
– A továbbtanulásnál mennyire érzékeled azt, hogy a fiatalok inkább az érettségit adó iskolákat választják, és kevésbé vonzódnak a kétkezi szakmákhoz?
– Ez valóban megfigyelhető. Sokan mindenképpen érettségit szeretnének, és a fizikai munkát kevésbé tartják vonzónak.
Pedig én rendszeresen elmondom a diákoknak, hogy egy jó szakember aranyat ér. Egy kiváló autószerelő, villanyszerelő vagy más mesterember nemcsak megbecsült lehet, hanem sokszor nagyon jól is kereshet.
Pályaválasztási tanácsadóként is dolgozom, ezért különösen fontosnak tartom, hogy a gyerekek ne pusztán divatból válasszanak iskolát vagy szakmát.
Azt szoktam mondani nekik: ha olyan hivatást választasz, amit valóban szeretsz, akkor a munka nem csupán kötelesség lesz, hanem örömforrás is.
– Gyakran halljuk, hogy a mai fiatalokkal már nem lehet úgy szót érteni, mint régen. Te is tapasztalsz generációs szakadékot?
Én ezt nem érzem különösebb problémának. Amikor elkezdtem tanítani, még viszonylag közel álltam életkorban a diákjaimhoz. Ma pedig már a saját gyermekeim tartoznak abba a korosztályba, amelyet tanítok.
Igyekszem megérteni, mi foglalkoztatja őket, hogyan gondolkodnak, milyen problémáik vannak. Nem lehet mindent kizárólag szigorral megoldani.
Az iskolában én alapítottam a diákparlamentet, amelynek ma is koordinátora vagyok. Fontos számomra, hogy a gyerekek között legyek, meghallgassam őket, beszélgessünk.
Úgy érzem, kölcsönösen megértjük egymást. És talán ez az egyik legfontosabb dolog a pedagógiában: nem elég beszélni a gyerekekhez, beszélgetni is kell velük.
„Család, amelyben a szeretet és a következetesség együtt jár.”
– Beszéljünk egy kicsit a családról. Hogyan ismerted meg a feleségedet?
– Tulajdonképpen a munkánk hozott össze bennünket. Bátorkeszin lettünk kollégák. Ő akkor még főiskolásként, német szakos óraadó tanárként dolgozott az iskolában.
Mondhatni, szinte első látásra szimpatikusak voltunk egymásnak. Gyorsan alakultak az események, és nagyjából egy éven belül már a házasság és a családalapítás mellett döntöttünk.
– Két gyermeketek született. Milyennek látod őket édesapaként?
– Természetesen elfogult vagyok, mint minden szülő. (Mosolyog.) A nagyobbik gyermekünk Luca, tizenöt éves, és most kezdte meg a gimnáziumi tanulmányait. A fiunk Vince, tizenhárom éves, nyolcadikos.
Mindketten kamaszok, tehát természetesen nálunk is vannak viták, nézeteltérések. Másképpen látják a világot, megvan a saját akaratuk, de úgy érzem, hallgatnak a jó szóra.
Nagyon örülök annak, hogy érdeklődnek a tanulás iránt, sportolnak, versenyekre járnak, és igyekeznek a legtöbbet kihozni magukból.
– Miben tehetségesek? Mennyire örökölték a matematikatanár édesapjuk érdeklődését?
– Luca korábban versenyszerűen kézilabdázott a párkányi csapatban. A tanulásban is nagyon ügyes. Eleinte természetesen szerettem volna egy kicsit a matematika felé terelgetni, de őt a történelem és a magyar nyelv is erősen érdekelte.
Aztán a kémiával sikerült felkeltenem az érdeklődését. Szépen szerepelt a tantárgyi versenyeken, járási harmadik helyezést is elért, és magasabb szintű versenyen is részt vett.
Vince korábban futballozott, Búcson a helyi csapat kapusaként játszott. Szerette a labdarúgást, de sajnos a kisebb településeken egyre nehezebb elegendő gyereket találni az egyes korosztályos csapatokhoz. A játékoslétszám csökkenése miatt végül megszűnt számára a rendszeres futballozás lehetősége.
Emellett már évek óta versenyszerűen sakkozik. Bátorkeszin nagyon jó csapatban, kiváló edzők mellett fejlődik. Ligamérkőzéseken és különféle versenyeken is részt vesz. A sakk mellett zongorázik is.
A tanulmányi versenyek állandó résztvevője. Leginkább a matematika és a történelem iránt érdeklődik, de a kémiára is fogékony. Úgy néz ki, ő is gimnáziumban szeretne továbbtanulni.
„A szőlőben látom, hogy a munkámnak értelme van.”
– Egy pedagógusnak is szüksége van arra, hogy időnként kilépjen az iskola világából. Neked mi jelenti az igazi kikapcsolódást?
– Egyértelműen a szőlőtermesztés és a borászkodás. Ez családi örökség. A nagyapám és az édesapám is foglalkozott vele, én pedig továbbvittem ezt a hagyományt.
Talán ez a hobbim veszi el a legtöbb szabadidőmet, de egyáltalán nem bánom. Szeretem csinálni, mert számomra valódi kikapcsolódást jelent.
– Mi az, amit a legjobban szeretsz benne? Maga a munka, a természet közelsége, vagy az a pillanat, amikor végre megkóstolhatod a saját borodat?
– Mindegyiknek megvan a maga szépsége.
A szőlőben elsősorban a nyugalmat szeretem. Amikor jó az idő, kimegyek, dolgozom, figyelem, hogyan fejlődnek a tőkék. Látom a munkám eredményét.
Van abban valami különleges, amikor befejezel egy munkát, körülnézel, és azt mondod: igen, ennek volt értelme.
A borkészítés már másfajta odafigyelést igényel. Ott minden apró részlet számít. A folyamat végén pedig ott van az öröm, amikor a barátokkal együtt megkóstolhatjuk az elkészült bort.
– Azt szokták mondani, akinek bora van, annak barátja is van.
– Van ebben igazság. (Nevet.) Persze a barátság nem a boron múlik, de egy pohár jó bor mellett nagyon jó beszélgetések tudnak kialakulni. Nekem pedig a társaság, a barátokkal töltött idő mindig sokat jelentett.
A borászkodás nálunk elsősorban családi hagyomány és hobbi. Nem üzleti tevékenységként tekintek rá.
„A közösséget nem elég megőrizni, élettel is meg kell tölteni!”
– Az eddigiekből is látszik, hogy a közösségért végzett munka végigkíséri az életedet. Korábban önkormányzati képviselőként és alpolgármesterként is dolgoztál. Hogyan kezdődött a közéleti szerepvállalásod?
– Tulajdonképpen természetesen alakult. Már fiatalon is közösségeket szerveztünk, és amikor a tanulmányaim után hazakerültem Búcsra, ez a szemlélet megmaradt.
2008-ban presbiterré választottak a református gyülekezetben. Később három cikluson keresztül önkormányzati képviselő voltam, ebből egy ciklusban alpolgármesterként is dolgoztam.
Az iskolatanácsban és más közösségi feladatokban is részt vettem. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy egy-egy közösség részese voltam, és igyekeztem tenni is érte.
– Négy év kihagyás után most ismét felmerült benned a közéleti szerepvállalás gondolata. Mi vezetett ehhez a döntéshez?
– Őszintén szólva eredetileg nem terveztem, hogy újra indulok.
Először barátok, később kollégák, majd helyi vállalkozók is megkerestek, hogy gondolkodjak el rajta. Búcson most változás előtt áll az önkormányzat, hiszen a jelenlegi polgármester már nem kíván újra indulni.
Sokat gondolkodtam ezen. A tanítást továbbra is nagyon szeretem, de vannak olyan elképzeléseim, amelyekről úgy érzem, hogy egy jó csapattal megvalósíthatók lennének.
– Ha ki kellene emelned egyetlen területet, amely különösen közel áll a szívedhez, mi lenne az?
– Egyértelműen a közösségépítés.
Búcson az elmúlt önkormányzati ciklusok során nagyon sok minden megújult. A közintézmények jelentős részét sikerült felújítani, így ma már jó alapokkal rendelkezünk.
Én azt szeretném, ha ezeket az épületeket és közösségi tereket még inkább megtöltenénk élettel.
Búcs mindig összetartó közösség volt. Ugyanakkor azt látom, hogy az emberek ma már egyre inkább visszahúzódnak. Többet vannak otthon, ritkábban találkoznak, és kevesebb az alkalom a kötetlen beszélgetésekre.
„Ezen szeretnék változtatni.”
– Milyen konkrét elképzeléseid vannak?
– Nem feltétlenül hatalmas beruházásokban gondolkodom. Sokszor kisebb kezdeményezésekkel is komoly eredményt lehet elérni.
Lehetne például nyári mozit szervezni, hiszen van egy szép, új szabadtéri színpadunk. Lehetnének utcabálok, közösségi rendezvények, akár egy hagyományos téli falusi disznótor is. A teljesen felújított kultúrházunk szinte kívánja az előadásokat.
A lényeg nem önmagában a rendezvény, hanem az, hogy az emberek találkozzanak.
Hogy legyen alkalmuk leülni, beszélgetni, megosztani egymással az örömeiket és a problémáikat.
Mert egy közösség attól él, hogy az emberek kapcsolatban vannak egymással.
– És vannak nagyobb álmaid is? Olyan elképzelések, amelyek megvalósításához már komolyabb forrásokra lenne szükség?
– Természetesen. Ilyen például egy idősek otthonának létrehozása, avagy a kanalizáció kiépítése.
Ezek már jóval összetettebb feladatok, hiszen pályázati forrásokra, megfelelő finanszírozásra és alapos előkészítésre lenne szükség.
Tisztában vagyok vele, hogy Búcs egy körülbelül 1100 lakosú település, és nem rendelkezik egy nagyobb központi település lehetőségeivel.
„De attól még lehetnek álmaink.”
Ha adódik megfelelő pályázati lehetőség, miért ne próbálnánk meg?
Búcs szép fekvésű település, kiváló borokkal, gazdag hagyományokkal és olyan közösséggel, amely szerintem megérdemli, hogy hosszú távon is gondolkodjunk a jövőjéről.
„Hálás vagyok azért, ahogyan az életem alakult”
– Beszélgettünk gyermekévekről, barátságokról, hivatásról, családról és közösségről. Ha most egy pillanatra visszatekintesz az eddigi életedre, elégedett vagy azzal, ahová eljutottál?
– Igen. Őszintén mondom, nagyon hálás vagyok a Jóistennek.
Amit gyerekként elképzeltem magamnak, az életem fontos dolgai valahogy úgy alakultak, ahogyan szerettem volna.
Van családom, szeretem a munkámat, vannak barátaim, és olyan dolgokkal foglalkozhatom, amelyek örömet okoznak.
Úgy érzem, kerek az életem.
– Van egy kérdés, amelyet szinte minden interjúalanyomnak felteszek a beszélgetés végén. Mi az az életbölcsesség, az a belső iránytű, amelyhez a legnehezebb helyzetekben is visszatérsz?
– Talán nem is tudnék most egyetlen konkrét bölcsességet megfogalmazni. De azt elmondhatom, hogy az életemet igyekszem a Biblia tanításai szerint alakítani.
És van egy jelmondatom, amely számomra nagyon sok mindent összefoglal:
„Hittel, becsülettel.”
Amikor befejeztük a beszélgetést, arra gondoltam, hogy néha éppen a legegyszerűbb mondatok hordozzák a legtöbb tartalmat. A hit, a becsület, a család és a közösség olyan értékek, amelyekről könnyű beszélni, de amelyek valódi jelentőségét a mindennapi döntéseink mutatják meg.
Grajczki István története számomra elsősorban nem a tisztségekről vagy az elért eredményekről szól. Sokkal inkább arról, hogy az ember megtalálhatja a helyét ott is, ahonnan egykor elindult. Hogy a hivatás nem feltétlenül a rendkívüli tettekben, hanem a következetesen végzett mindennapi munkában teljesedik ki.
És talán arról is, hogy egy falu jövőjét nem csupán az épületek, az utak és a beruházások határozzák meg, hanem az emberek közötti kapcsolatok is.
Mert egy közösséget nem az tesz igazán erőssé, hogy hányan élnek benne, hanem az, hogy hányan éreznek felelősséget egymásért.
(CSEP)
