Komáromból indult, ma egyetemi professzorként oktat és kutat, tankönyveket ír, valamint a világ számos országában tart előadásokat. Varga Ivánnal a természet iránti gyermekkori érdeklődéséről, a tudományos pályáról, az orvosképzés változásairól és arról beszélgettünk, mit jelent számára a tanítás.
Prof. RNDr. Varga Iván, PhD. et PhD. – A pozsonyi Comenius Egyetem Orvostudományi Karának tudományos, kutatási és doktori képzésért felelős dékánhelyettese
– Komáromban nőttél fel. Milyen emlékeket őrzöl a gyermekkorodról?
– Ha az ember harminc-negyven év távlatából idézi fel a gyermekkorát, valószínűleg másként látja önmagát, mint ahogyan a szülei vagy az akkori ismerősei látták. Egy dologra azonban határozottan emlékszem: mindig nagyon szerettem a természetet.
Gyermekként talán először kertész szerettem volna lenni. Érdekeltek a növények, később pedig szinte mindent gyűjtöttem, amit lehetett: rovarokat, lepkéket. Sok természettudományos filmet néztem és ilyen témájú könyvet olvastam.
Tartottam teknősöket, békákat, halakat, galambokat, és kutyánk is volt. Szinte minden állat érdekelt. A természet szeretete végigkísérte az életemet, és az egyetemi pályaválasztásomat is meghatározta. Biológusként végeztem, később pedig az antropológia, az ember biológiájának vizsgálata felé fordultam. A vadászat révén is megmaradt a kapcsolatom a természettel. A nagyapám szintén vadász volt, így ennek családi előzménye is van.
– Milyen családi háttérből indultál?
– Komáromban, a Hetesen nőttem fel. Magyar óvodába jártam, majd szlovák tannyelvű alapiskolában tanultam. Édesapám egész életében pedagógus volt: a Komenský Utcai Alapiskolában tanított földrajzot és matematikát, nyugdíjasként pedig még néhány évig a Határőr Utcai Alapiskolában is dolgozott.
A pati fürdőben az egész családdal
Édesanyám, Mák Ildikó színésznő. Édesapám szlovákul, édesanyám magyarul beszélt, ezért nálunk mindkét nyelv és kulturális közeg természetes módon jelen volt. A Komenský Utcai Alapiskolában végeztem el a nyolc osztályt, utána szlovák tannyelvű gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat.
– Volt olyan tanárod, aki különösen sokat tett azért, hogy elmélyüljön a biológia iránti érdeklődésed?
– Több nagyon jó biológiatanárom volt, már az alapiskolában is. A Komenský utcai alapiskola néhány nappal ezelőtt ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, és hihetetlenül boldog voltam, hogy ott újra találkozhattam első biológiatanárommal, Egyházi Juliana asszonnyal, aki felkeltette bennem az érdeklődést a biológia iránt.A gimnáziumban annyira érdekelt ez a terület, hogy még azelőtt szerettem volna komolyabban foglalkozni vele, hogy az évfolyamunkon tantárgyként megjelent volna. Megkerestem az egyik biológiatanárt, Dr. Tichomír Habart tanár urat, aki elsős gimnazistaként is foglalkozott velem. Ennek köszönhetően már akkor részt vettem tanulmányi versenyeken és biológiai olimpiákon.
Egy jó pedagógus jelentős hatással lehet egy fiatal érdeklődésére. Felismerheti, miben tehetséges a diák, mi foglalkoztatja, és segíthet kibontakoztatni a képességeit.
Előadás a Monte-Carlóban megrendezett Esztétikai és Anti-Aging Orvostudományi Világkongresszuson
– 1999-ben érettségiztél. Hogyan vezetett az utad az antropológiához?
– Akkoriban a legtöbb szlovákiai egyetemen felvételi vizsgát kellett tenni. Én is így kerültem be biológia szakra, a pozsonyi Comenius Egyetemre.
Az első két évben a biológia számos területével foglalkoztunk: növénytannal, állattannal, genetikával, molekuláris biológiával és mikrobiológiával is. Végül az antropológia, az ember biológiája szólított meg igazán.
Már egyetemistaként sok időt töltöttem kórházi környezetben. Újszülöttekkel, veleszületett fejlődési rendellenességekkel és alacsony születési súlyú gyermekekkel foglalkoztunk; utóbbiak fejlődését hosszabb időn át követtük. Így kerültem kapcsolatba a komáromi és az érsekújvári újszülöttosztállyal is. Rendszeresen jártam ezekre az osztályokra, és ezen a területen írtam a diplomamunkámat.
Ekkor kerültem igazán közel az orvostudományhoz és a kórházi világhoz. Ez a későbbi pályámat is meghatározta.
– Orvosi egyetemet végeztél?
– Nem. A Természettudományi Karon végeztem, de több tantárgyam is volt az Orvostudányi karon belül. Ezek után a PhD-fokozatot a Pozsonyi Orvostudományi Karon szereztem meg, ezt követően a docensi címet a Kassai Orvostudományi Karon, professzori címemet pedig 2018-ban a prágai Károly Egyetemen nyertem el. Az egyetem befelyezése után, 2004-ben, megkeresett a Pozsonyi Orvostumányi kar Szövettani és Fejlődéstani Intézetének egyik docense. Ismerte a munkámat, különösen a veleszületett fejlődési rendellenességekkel kapcsolatos kutatásaimat, és felajánlotta, hogy dolgozzak az orvosi karon.
2005-ben kerültem oda, és azóta is ott dolgozom. Először asszisztensként, később docensként, végül professzorként. 2019 óta az Orvosi karon a tudományért, kutatásért és doktorantuszi képzésért felelős dékánhelyettes vagyok, 2022 óta pedig a Szövettani és Embriológiai Intézet igazgatója.
– Már fiatalon kapcsolatba kerültél a Vöröskereszttel is. Mit jelentett számodra ez az időszak?
– Alapiskolásként, majd középiskolásként elsősegélynyújtó versenyeken vettem részt. Ezeket a Vöröskereszt szervezte, és akkoriban sok diák kapcsolódott be.
Később Németh Károly lett a komáromi Vöröskereszt igazgatója. Sok fiatalt tudott maga köré gyűjteni: orvosokat, mentősöket és diákokat. Nagyon jó közösség alakult ki. Létrehoztunk egy ifjúsági csoportot is, amelynek munkájában egy időben országos szinten is részt vettem.
Általános és középiskolásoknak szóló programokat indítottunk. Elsősegélynyújtó képzéseket és HIV/AIDS-prevenciós foglalkozásokat tartottunk, sőt az óvodásokkal is igyekeztünk játékos formában megismertetni az elsősegély alapjait. Különösen jó érzés, hogy több akkori program ma is működik. Nagyon szép időszaka volt az életemnek.
Ausztráliában, Melbourne-ben, az Anatómiai Világkongresszuson, osztrák, német, chilei, dél-koreai és török kollégákkal közösen
– Egyetemi professzorként tanítasz és kutatsz is. Hogyan kapcsolódik össze számodra ez a két feladat?
– Az egyetemi oktatói munka egyik meghatározó része, hogy a tanítás mellett kutatással is foglalkozunk. A hallgatóknak olyan területekről beszélünk, amelyeken magunk is tudományos kérdéseket vizsgálunk. Kongresszusokon veszünk részt, könyveket és közleményeket írunk, nemzetközi együttműködéseket építünk.
A tudomány rengeteg lehetőséget adott nekem. Eljutottam a világ számos pontjára, külföldi kutatóhelyekkel alakítottam ki kapcsolatokat, és más országok szakembereivel dolgozhattam közös projekteken.
Ehhez azonban mindenekelőtt kíváncsiság kell, és az a képesség, hogy jó kérdéseket tegyünk fel. Ezek a kérdések sokszor egészen váratlan helyzetekben születnek meg.
– Így indult az a kutatásotok is, amelyben a petevezeték nyirokereit vizsgáltátok?
– Igen. Egy kollégával arról beszélgettünk, hogy bizonyos nőgyógyászati műtétek során olyan szöveteket is eltávolítanak, amelyek kutatási szempontból értékesek lehetnek. Ha például valamilyen okból eltávolítják a méhet, bizonyos esetekben a petevezetékeket is eltávolítják. A szükséges diagnosztikai vizsgálatok után ezekből a szövetekből kutatási célra is lehet mintát vizsgálni, természetesen a megfelelő etikai engedélyekkel, intézményi jóváhagyással és a betegek beleegyezésével.
A minták vizsgálata során olyan nyirokérstruktúrákat figyeltünk meg a petevezetékben, amelyek részletes leírása korábban hiányzott a szakirodalomból. Ez rögtön további kérdéseket vetett fel. Milyen szerepet töltenek be? Befolyásolhatják-e a petevezeték működését, és lehet-e közük a termékenységhez?
Számomra ez a tudomány lényege: észreveszünk valamit, ami új kérdést vet fel, majd elkezdjük keresni a választ.
– Mit lehet jelenleg tudni ezeknek a nyirokereknek a lehetséges szerepéről?
– A petevezeték belső felszíne nem sima cső. Számos redő alkotja, amelyek összetett belső szerkezetet hoznak létre. Ez különösen érdekes, mert a megtermékenyítés rendszerint a petevezetékben történik, és az embrió korai fejlődése is itt zajlik, mielőtt a méhbe jutna.
Az egyik feltevésünk szerint a nyirokerek részt vehetnek a petevezeték szöveteinek folyadékháztartásában, és ezáltal hatással lehetnek arra a mikrokörnyezetre, amelyben a megtermékenyítés és az embrió korai fejlődése történik. Ez egyelőre kutatási kérdés, nem bizonyított kapcsolat a nyirokerek és a meddőség között. A pontos működés megértéséhez további vizsgálatokra van szükség.
A Markíza televízió Teleráno című műsorának műsorvezetőivel, kezünkben az oktatásban használt emberi embriók 3D-s modelljeivel
– A kutatói munkád révén sok országban tartottál előadást. Mely utak jutnak eszedbe először?
– Talán egyszerűbb lenne azt mondani, melyik kontinensen nem adtam még elő: az Antarktiszon. (nevet)
Nemrég Chiléből tértem vissza. A nyár folyamán Ausztráliában, Melbourne-ben is tartottam két előadást, és tavasszal például Monakkóban és Németországban is előadtam.Vendégprofesszorként Rigában, Lettországban, minden félévben eltöltök körülbelül egy hetet, és Máltán is tanítok. Sok országban jártam; mindegyik más miatt érdekes.
– Van olyan előadás, amely különösen emlékezetes maradt?
– Igen, és érdekes módon nem valamelyik távoli utamhoz kötődik. A Magyar Anatómiai Társaság 20. jubileumi kongresszusán meghívtak nyitó díszelőadást tartani.
Körülbelül félórás szakmai előadást kellett mondanom magyarul, a garat és a csecsemőmirigy fejlődésé, valamint fejlődési rendellenességei volt a témám. Mivel az alapiskolát, a gimnáziumot és az egyetemet is szlovák nyelven végeztem, a magyar szakkifejezéseket külön meg kellett tanulnom. Talán egyetlen előadásra sem készültem olyan sokat, mint arra. Napokon, heteken át gyakoroltam a terminológiát. Éppen ezért különösen nagy élmény maradt.
– Volt olyan tudós, aki meghatározó hatással volt rád?
– Czeizel Endre orvosgenetikus nagyon nagy hatással volt rám. Viszonylag rövid ideig dolgozhattam vele, de az rendkívül intenzív időszak volt.
Prof., Dr. Czeizel Endre (1935–2015) magyar orvos-genetikus, biológus és teratológus
Még egyetemista, talán másodéves voltam, amikor előadást tartott Komáromban, a Jókai Színházban. Utána odamentem hozzá, bemutatkoztam, és elmondtam, mivel foglalkozom. Arra számítottam, váltunk néhány kedves mondatot, és ezzel véget ér a találkozás. Ehelyett meghívott magához Budapestre.
Később többször találkoztunk és sokat beszélgettünk. Rengeteget tanultam tőle, mindenekelőtt azt, milyen következetes munka kell ahhoz, hogy az ember eredményt érjen el. Folyamatosan olvasott és írt. Reggel gyakran adott nekem tudományos közleményeket vagy könyveket, délután pedig séta közben megbeszéltük, mit értettem meg belőlük.
Azt is figyeltem, hogyan ad elő, miként tartja fenn a közönség figyelmét, legyen szó szakemberekről vagy laikusokról. Ez később nekem is fontossá vált. Nálunk egy évfolyamon akár hatszáz hallgató is lehet; ennyi ember elé kiállni és lekötni a figyelmüket komoly feladat.
Czeizel Endre professzor úrral
– Ebben talán a családi háttér is segített: édesanyád színésznő, édesapád pedagógus volt.
– Valószínűleg igen. Néha én is elgondolkodom ezen. Édesanyám színésznő, édesapám tanár, én pedig egyetemi professzor lettem. Mintha valamennyit mindkettőjük hivatásából magammal vittem volna.
Anyukámnak köszönhetően gyermekkoromtól sokat jártam színházba. Talán ezért sem tartottam soha különösebben attól, hogy nagy közönség előtt kell beszélnem. Édesapám pedagógusi munkája pedig más módon hathatott rám. Tőle tanultam azt a gondolatot, hogy tragédia lenne, ha idővel a tanítványok nem lennének bölcsebbek a tanáraiknál. Ezért is vagyok olyan büszke sok tanítványom eredményeire.
Ünnepélyes egyetemi rendezvényen, a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem Orvostudományi Karának dékánjával
– Melyek a legfontosabb kutatási területeid?
– Főként anatómiával, hisztológiával és embriológiával foglalkozom, vagyis a test felépítését, a szöveteket és az egyedfejlődést vizsgálom.
Korábban sokat kutattam az immunrendszert, különösen a csecsemőmirigy, más néven tímusz szerkezetét, egészen elektronmikroszkópos szintig. Később a női és férfi szaporítószervek felé fordultam. Többek között a méhben található immunsejteket is vizsgáltuk.
Az immunsejtekről sokaknak a fertőzések vagy a daganatos sejtek elleni védekezés jut eszébe. Pedig más élettani folyamatokban is fontos szerepük lehet. Az egyik ilyen terület a magzat beágyazódása, amelynek immunológiai vonatkozásait is kutatjuk. Az immunsejtek ugyanis a méhben segítik az embrió beágyazódását, és a méhlepény fejlődését is támogatják.
Ebben a munkában sokat köszönhetek a doktoranduszaimnak. Eddig hét PhD-hallgatóm volt. Közöttük volt két kiváló komáromi nőgyógyász is, MUDr. Ladislav Urban, PhD. és MUDr. Marianna Žišková, PhD. Szeretem a közös kutatást, mert a fiatal kutatók gyakran új ötleteket hoznak, amelyeket együtt fejleszthetünk tovább. Egyik doktoranduszom például a meddőség kérdésével foglalkozott; innen indult az a kutatási irányunk, amelyben a méh immunsejtjeit részletesebben kezdtük vizsgálni.
– Mely eredményeidre és a tudományos munkád elismeréseire vagy a legbüszkébb?
– Nehéz egyetlen dolgot kiemelni. Több mint kétszáz tudományos publikációm jelent meg külföldi tudományos folyóiratokban, ezekre pedig több mint négyezer hivatkozás érkezett. Örültem annak is, hogy tudományos teljesítményem alapján bekerültem a legtöbbet idézett kutatók felső két százalékába. Kutató munkám eredményeiért az Argentin Klinikai Anatómiai Társaság tiszteletbeli tagjává választottak, a Károly Egyetem rektorának díját is megkaptam a legjobb egyetemi tankönyvért, valamint Vendég Professzor címet kaptam a németországi Erlangenben működő Friedrich-Alexander Egyetemen és a lettországi Riga Stradins Egyetemen is. Szlovákiában elnyertem a Szlovák Orvostársaság Jessenius-díját, valamint az ESET Science Award kitüntetést a kiemelkedő egyetemi oktató kategóriájában.
Ugyanilyen fontos számomra az oktatás. Több tankönyv megírásában vettem részt. Cseh kollégákkal készítettünk például egy szövettani tankönyvet, amely csehül, angolul és lengyelül is megjelent, és készül a spanyol fordítása. Több mint nyolcezer példányt adtak el belőle. Emellett nemzetközi szakkönyvekbe is írtam fejezeteket.
Szeretek írni, mert a kutatás eredményeit akkor tudjuk igazán hasznosítani, ha érthetően tovább is adjuk őket.
Előadás közben az ausztráliai Melbourne-ben megrendezett Anatómiai Világkongresszuson
– A mai hallgatók más környezetben tanulnak, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Mit tapasztalsz ebből az egyetemen?
– Nem szeretem azt mondani, hogy a mai hallgatók jobbak vagy rosszabbak. Más körülmények között tanulnak és nöttek fel. 2004 óta oktatok az egyetemen, így jól látom a változást.
Huszonöt évvel ezelőtt nem volt mindenkinek okostelefonja, és nem lehetett szinte bármilyen információt azonnal megtalálni. A hallgatóknak be kellett járniuk az előadásokra, jegyzeteltek és könyveket olvastak. Ma rengeteg információhoz férnek hozzá a telefonjukon keresztül.
Ezért ugyanazt a tudást más módszerekkel kell átadnunk.
Emlékérem átvétele a Pánamerikai Anatómiai Társaság megalapításának 60. évfordulója alkalmából a chilei Pucón városában
– Ez a szemlélet a tankönyveitek felépítésére is hatással volt?
– Igen. Amikor a szövettani tankönyvet készítettük, pszichológusokkal is konzultáltunk arról, hogyan tanulnak ma az emberek. Ráadásul a 20-25 éves hallgatók már tulajdonképpen felnőtt emberek, ezért más módon tanulnak, mint az általános és középiskolás diákok. Azt tapasztaljuk, hogy sokan a rövidebb, jól tagolt magyarázatokat és a vizuális elemeket könnyebben tudják használni a tanulás során.
Ezért a könyvünk fejezetei rövid összefoglalóval kezdődnek, az anyagot pedig áttekinthetően, sok képpel mutatjuk be. Nem arról van szó, hogy kevesebbet kellene tudni. Úgy kell felépíteni az anyagot, hogy a hallgató könnyebben megértse az összefüggéseket.
A Covid-időszakban YouTube-csatornát is indítottam, ahová előadásokat töltöttem fel. Számos videómat több tízezren nézték meg, és ezekből Szlovákia és Csehország egész területéről tanulnak a hallgatók. Nem mondhatjuk egyszerűen a fiataloknak, hogy ne használják ezeket a felületeket. Inkább azt kell átgondolnunk, hogyan állíthatjuk őket az oktatás szolgálatába.
– Hogyan változtak a tanítási módszereitek?
– Az orvosképzés módszertana ma önálló kutatási terület, amelyen mi is dolgozunk és publikálunk. Egyre több olyan feladatot alkalmazunk, amelyben a hallgatók aktívan részt vesznek: kisebb csoportokban eseteket dolgoznak fel, problémákat oldanak meg, vitatkoznak és érvelnek. Ennek az az oka, hogy a hagyományos oktatási módszer, amikor a pedagógus kiáll a tábla elé, és csupán lediktálja a tananyagot a diákoknak, már nem köti le a mai generáció figyelmét. A mai diákok nem képesek hosszabb ideig aktívan figyelni a pedagógusra. Ezért a modern szimulációs oktatási módszereket is alkalmazzuk: a hallgatókkal valós gyakorlati helyzetekben előforduló eseteket szimulálunk.
Ez azért fontos, mert egy orvosnak a szakmai tudáson túl világosan kell kommunikálnia a beteggel, a hozzátartozókkal, az ápolókkal és más orvosokkal. Csapatban kell dolgoznia. A csoportos tanulási módszerek ezt is gyakoroltatják: a hallgatók közösen keresnek megoldást egy helyzetre, ahogyan később egy kórházi megbeszélésen is teszik majd.
– Ebben a környezetben különösen fontossá vált a kritikus gondolkodás?
– Igen. Az interneten óriási mennyiségű információ érhető el. Ez nagy lehetőség, de önmagában attól, hogy valami könnyen megtalálható, még nem lesz megbízható.
A hallgatónak meg kell tanulnia értékelni a forrásokat, kérdezni, ellenőrizni és érvelni. Ez az orvosképzés egyik legfontosabb feladata.
Az anatómia sok alapvető ténye természetesen nem változik: egy csont részei ma is ugyanazok, mint évszázadokkal ezelőtt. Ebből azonban nem következik, hogy ugyanúgy kell tanítanunk, mint húsz vagy száz éve.
– Lehet még újat felfedezni egy olyan régi tudományterületen, mint az anatómia vagy a szövettan?
– Természetesen. Nemrég például a hüvely hámszövetében fedeztünk fel egy olyan sejttípust, amelynek lehetséges hormonális szerepét tovább kutatjuk. A pontos működését még tisztázni kell.
Mindig maradnak új kérdések. Számomra éppen ez teszi izgalmassá a tudományt. Ez hasonlóan izgalmas, mint amikor régen a hajósok úgy döntöttek, hogy útnak indulnak, és néha egy új szigetet, sőt akár egy új kontinenst is felfedeztek.
– A fiad követi a természettudományos érdeklődésedet?
– A fiam, Iván kilencéves, és egyelőre egészen más érdekli. (mosolyog)
Szinte az egyetemen nőtt fel. Amikor óvodába kezdett járni, jött a Covid-időszak, és bezárták az óvodákat. Gyakran magammal kellett hoznom az egyetemre. A kollégáimat majdnem óvodai társainak tekintette; egy ideig úgy gondolta, ez is valamiféle óvoda.
Fiam 9. születésnapjának ünneplése
Jól tanul, szereti az angolt és a matematikát, de jelenleg a futball érdekli a legjobban. Futballista szeretne lenni. Mivel Pozsonyban élünk, sok Slovan-mérkőzésre járunk, de Komáromban is szívesen néznénk meccset.
– A kutatás, a tanítás és a sok utazás mellett hogyan kapcsolódsz ki?
– Furcsán hangozhat, de részben maga az utazás is kikapcsolódás. Legtöbbször azért utazom a világ különböző pontjaira, hogy kongresszusokon vagy külföldi egyetemeken tartsak előadásokat. Így ezek az utak valójában munkával járnak, az előadások pedig felelősséget és lelkiismeretes felkészülést igényelnek. Általában a párom, Kristína is velem tart, aki szintén oktatói tevékenységet végez az orvosi karon. Új emberekkel találkozunk, érdekes beszélgetések alakulnak ki, és új helyeket, kultúrákat ismerünk meg. Egy jó beszélgetés önmagában is képes feltölteni energiával – ezek azok az apró, mindennapi örömök, amelyek szebbé teszik az életet.
A másik fontos dolog a vadászat, bár sajnos egyre kevesebb időm jut rá.
Unokatestvéremmel közösen, egy tornóci pulykavadászat után
– A vadászatról sokaknak elsősorban az állatok elejtése jut eszébe. Neked mit jelent?
– Számomra nem elsősorban ezt. Nagyon szeretek egyszerűen kiülni a természetbe és végignézni egy napfelkeltét. Amikor még sötétben leülsz a lesre, majd lassan világosodni kezd, egyre többet látsz a körülötted lévő világból. Ez mindig optimizmussal tölt el. Szeretem megfigyelni az állatokat, és egyszerűen csak kint lenni.
A vadászatnak fizikai oldala is van. Ha elejtek egy vadat, azzal a munka még nem ér véget: fel is kell dolgozni. Ez komoly fizikai tevékenység, ami jólesik a sok mikroszkóp mellett, laboratóriumban és tárgyalásokon töltött idő után. Dékánhelyettesként vezetői és adminisztratív feladataim is vannak, ezért különösen értékelem, ha időnként egészen másfajta munkát végezhetek. A vadhúst többnyire megosztom a barátaimmal és a kollégáimmal.
– Ha egyetlen szakmai útravalót adhatnál a következő generációnak, mi lenne az?
– A hallgatóimnak gyakran mondom: ha valamit valóban meg akarsz érteni, próbáld meg elmagyarázni valaki másnak.
Találkozásaink sajnos nem gyakoriak, de minőségi az együtt töltött idő
Nálunk negyed- és ötödéves hallgatók is segítenek a fiatalabbak gyakorlati oktatásában. Ez legalább annyit ad nekik, mint azoknak, akiket tanítanak. Elolvasni valamit egy dolog. Megjegyezni egy másik. De amikor már világosan el tudod magyarázni másnak, sokkal mélyebben érted.
Én is ezt tapasztalom. Különböző szakokon, országokban és hallgatói csoportoknak tanítok, ezért újra és újra át kell gondolnom, hogyan adjam át ugyanazt a tudást. Tanítás közben magam is tanulok.
Ezt üzenném a fiataloknak: ne elégedjenek meg azzal, hogy megtanultak valamit. Próbálják megérteni. Ha pedig szeretnék megtudni, valóban értik-e, próbálják meg elmagyarázni valaki másnak.
(lk) – (CSEP)
