Napóleonról máig azt hisszük – leginkább az angol „propaganda” miatt –, hogy nagyon alacsony férfi volt. Pedig ez nem igaz, a maga 168-169 centiméteres magasságával teljesen megfelelt a korabeli átlagnak. Bár meglehet, hogy Napóleont zavarta mindez, de a nála is alacsonyabb (1,65) Vitray Tamásnak saját bevallása szerint sosem voltak méretbeli gondjai, már csak azért sem, mert mindenki magasabb volt nála.
Talán mi, és a bennünket megelőző generáció azt gondolhatja, hogy a 92 éves Vitray Tamás egyidős a televíziózással. Amennyiben ez így lenne, a tévés legendának már gyermekként a kamerák elé kellett volna állnia, arra azonban – egy véletlennek, pontosabban fogalmazva az angoltudásának köszönhetően – csak 1958-ban került sor. Akkor, amikor ő maga még tévékészüléket sem látott. A világhírű atlétát, a majdnem 2 méter magas óriást, Rafer Johnsont kellett meginterjúvolnia, és a magasságbeli különbségeket egy sámlival orvosolták. Ezen Johnson jót nevetett, mire Vitray is mosollyal az arcán jelentkezett be az élő adásban. Ez a mosoly aztán 67 évre meghatározta a jövőjét.
Ahogy a tévés újságíró a Kikötő-Polgári szalon októberi beszélgetése során elmondta, a növése valamikor 2-3. osztályos korában állt meg, ami azonban a lányokat nem zavarta különösképpen. „Mondhatni, az érdeklődésük mélyebb jellegű volt” – fogalmazott Vitray, aki elmesélte, hogy randevúzott egy diszkoszvető lánnyal is, az este végén pedig a szokásokkal ellentétben ő állt fel a lépcsőre…
Természetesen a bocsánatukat kell kérnem, amiért egy október eleji beszélgetés kivonatát csak most olvashatják tőlem, de szerettem volna átrágni magam Vitray 2008-ban megjelent Kiképzés című könyvén. A címválasztás nem véletlen, mert a szerző úgy gondolta, életének első 25 éve valóban egy „kiképzés” volt, aminek köszönhetően lett belőle az, akit mi jelenleg Vitray Tamásként ismerünk.
Nem mondom, hogy egy könnyed olvasmány volt ez a történt, amit Kisneufeld (merthogy Neufeld volt a családneve, Vitraynak a nevelőapját hívták) egyes szám harmadik személyben írt meg. Kiderül a könyvben, hogy mi lett Kertész Annussal (Vitray édesanyjával), akit gyermekként ritkán látott, de rajongásig szeretett. Hogy miért a nagymama nevelte fel, hogy zsidóként hogyan úszta meg a gettót és a koncentrációs tábort, hogy miért nem lett belőle színész, és hogy hogyan ért véget majdnem egy szempillantás alatt a még csak el sem kezdődött karrierje. „Sokszor fenyegette az életemet veszély. Önfeledt, ostoba vakmerőség dúlt akkor bennem. Ha nem gyermekfejjel élem meg ezeket, akkor biztos, hogy súlyos árat fizettem volna lelkileg, ha egyáltalán túlélem” – mondta Vitray a beszélgetés során.
Elsősorban a televíziós sportközvetítések fűződnek a nevéhez, ebben olyannyira letette a névjegyét, hogy bekerült az úszósport halhatatlanjai közé, pedig saját bevallása szerint csak a gyors megy neki, de az is csak lassan. 1971-ben Amerikába küldték, hogy tanulja meg a talkshow-készítés mikéntjét. Az ő Tóksójában (komolyan így írták, ez lett a későbbi Telefere) azonban nem volt parancsszóra felhangzó nevetés és taps. Beszélgetései során képes volt olyan hangulatot teremteni, aminek köszönhetően a vendégei megnyíltak a kamerák előtt.
Hogy sikeres lenne-e a mai médiában? A kérdésre határozott nemmel válaszolt. A hazai kereskedelmi tévék ugyanis importárukkal és licencekkel dolgoznak, azt hozzák, ami Amerikában a legfontosabb, vagyis a reklámot! „A televíziónak informálnia és szórakoztatnia kell. Nem a néző kívánságát kell teljesíteni, hanem a kíváncsiságukat kell felkelteni” – véli Vitray, aki frappánsan megválaszolta a korára utaló kérdést és így zárta a beszélgetést: „A szakmát még ma is tudom, szöget beverni már nem, bár azt korábban sem tudtam.”
(sze), A fotókat készítette: Stefankovics József (fotojako.sk)
