Van, aki az erejével győz. Van, aki a gyorsaságával. És van, aki mindenekelőtt a fejével harcol. Papp Lajos az utóbbiak közé tartozik. A madari származású, a komáromi Wolf Fight Club színeiben versenyző profi MMA-harcos kívülről higgadt, szinte már zavarba ejtően nyugodt. A ketrecben azonban minden mozdulatának jelentősége van. Figyel, elemez, kivár, majd amikor megérzi a megfelelő pillanatot, robban.
November 13-án újabb komoly megmérettetés vár rá: a székesfehérvári MET Arénában, a CombatX – Road to BRAVE gálán a brazil Caio Cesar ellen küzdhet meg a szervezet első félnehézsúlyú bajnoki övéért.
De ki is valójában Papp Lajos a ketrecen kívül? Hogyan lett a focizó madari kisfiúból szlovák birkózóválogatott, majd profi MMA-harcos? Milyen áldozatokat követel a siker, mit tanítanak a vereségek, és kik azok, akik akkor is mellette állnak, amikor elcsendesedik a közönség?
Őszinte beszélgetésünkben nem csupán egy sportolót, hanem egy céltudatos, gondolkodó és rendkívül kitartó embert ismerhettem meg. Szó esett gyermekkorról, családról, szerelemről, edzőkről, álmokról és arról a meggyőződésről, amely egész pályafutását meghatározza: az embernek akkor sem szabad feladnia, amikor már minden ellene szól.
– November 13-án ismét komoly megmérettetés vár rád. Mielőtt azonban a közelgő mérkőzésről beszélnénk, menjünk vissza a kezdetekhez. Hogyan kerültél kapcsolatba a küzdősportokkal? Már gyerekként érezted, hogy egyszer bajnok szeretnél lenni?
– Egyáltalán nem így kezdődött. Édesapám egyszer elvitt birkózóedzésre, de valamiért akkor nem fogott meg. Talán a hangulat nem tetszett, nem is tudom pontosan. Mint sok más gyerek, én is inkább focizni szerettem volna. Hatéves koromban kezdtem futballozni, és jó ideig ez volt az első számú sport az életemben.
Aztán tízéves koromban a Madari Birkózó Klub toborzást tartott az iskolánkban. Több gyerekkori barátommal együtt mentünk el, és ezúttal teljesen más élmény fogadott. Jó volt a társaság, élveztük az edzéseket, ráadásul a két sportág remekül kiegészítette egymást. Hétfőn, szerdán és pénteken birkóztam, kedden és csütörtökön fociztam. Gyakorlatilag mindennap sportolhattam, és számomra ez jelentette az igazi örömöt.
– Milyen gyermek voltál? Inkább fegyelmezett és céltudatos, vagy eleven, mindenre kíváncsi madari kisfiú? És mi volt az, ami végül igazán megfogott a birkózásban?
– Szerintem alapvetően jó gyerek voltam, de azért a rosszaságokra is kapható. Szerettem mindent kipróbálni, ugyanakkor volt bennem egyfajta óvatosság. Például felmásztam a tetőre, de leugrani már nem akartam róla. (Nevet.)
A birkózásban kezdetben elsősorban a baráti társaság fogott meg. Aztán egyre inkább megszerettem magát a sportágat is. A küzdősportokról sokan azt gondolják, hogy kizárólag egyéni sportok, pedig szerintem a maguk módján csapatsportok is. Lehetsz a világ legjobb birkózója vagy MMA-harcosa, ha nincsenek megfelelő edzőpartnereid, nem fogsz tudni igazán fejlődni.
Idővel a gyerekkori barátaim közül sokan abbahagyták a birkózást, én viszont maradtam. Addigra annyira az életem részévé vált, hogy el sem tudtam képzelni nélküle a mindennapjaimat.
– Mikor jött el az a fordulópont, amikor a foci háttérbe szorult, és a birkózás lett az első számú szerelem?
– Ez teljesen természetesen történt. Eleinte, ha hétvégén focimeccsem volt, akkor a birkózóversenyt hagytam ki. Aztán egyszer csak megfordult a helyzet: ha birkózóversenyem volt, akkor nem mentem focizni.
Nem azért, mert kiszámoltam, melyik sportágban lehet belőlem sikeresebb versenyző. Egyszerűen beleszerettem a birkózásba.
A mai napig nagyon szeretem ezt a sportágat, és őszintén szólva fájó pont számomra, hogy abbahagytam. Rengeteget köszönhetek neki. Nemcsak sportolóként formált, hanem emberként is.
– A tehetséged idővel az eredményekben is megmutatkozott. Szlovák bajnok és válogatott lettél, majd Budapesten, a Csanádi Árpád Sportgimnáziumban folytattad a tanulmányaidat. Mekkora lépés volt ez egy madari fiatal számára?
– Óriási. Akkoriban már nagyon komolyan gondoltam a birkózást. Világbajnok vagy olimpiai bajnok szerettem volna lenni. Tudtam, hogy a magyar birkózás nemzetközi szinten is rendkívül erős, ezért szerettem volna olyan közegben fejlődni, ahol a legjobbakkal edzhetek.
2013-ban kerültem Budapestre. Más lehetőségem is lett volna, többek között Esztergomban is felvettek, de végül a sportgimnázium mellett döntöttem. Ennek elsősorban szakmai oka volt. Az órarendet úgy alakították ki, hogy reggel és délután is tudjunk edzeni. Bizonyos napokon csak 9.50-kor kezdődött a tanítás, így reggel hétkor már edzésen lehettünk.
Akkoriban már a magyar és a szlovák felnőttválogatottal is részt vettem edzőtáborokban. Volt olyan tanévem, amikor közel háromszáz igazolt hiányzásom gyűlt össze. A tananyagot természetesen pótolnom kellett, de a sportgimnáziumban ezt rugalmasabban kezelték.
Akikkel akkoriban együtt edzettem, közülük többen később a magyar válogatott meghatározó versenyzői lettek. Örülök a sikereiknek, de azért néha eszembe jut, hogy vajon én meddig juthattam volna.
A birkózás azonban olyan alapokat adott, amelyek nélkül valószínűleg az MMA-ban sem tartanék ott, ahol most.
– Engedj meg egy szokatlan kérdést. A testnevelés mellett melyik volt a kedvenc tantárgyad?
– A matematika! (Nevet.)
Már általános iskolában is jártam matematikaversenyekre. Nagyon szerettem a logikai feladatokat, a számolást. Alsó tagozatosként már jóval magasabb évfolyamok matematikai feladataival foglalkoztam.
Nem mondanám magam matematikazseninek, de mindig jó érzékem volt hozzá. A fizika és a kémia számolós részeit is szerettem. A történelem és azok a tantárgyak, amelyeknél sok adatot kellett bemagolni, már kevésbé álltak közel hozzám.
Szeretem megérteni a dolgok működését. Talán ezért is áll hozzám közel az MMA taktikai része, ahol folyamatosan gondolkodni, elemezni és dönteni kell.
– Az érettségi után sok sportoló számára még intenzívebb időszak következik. Nálad viszont éppen ekkor ért véget a birkózókarrier. Hogyan alakult tovább az életed?
– Nagyjából az érettségivel egy időben fejeztem be a birkózást. Utána 2 évig az építőiparban dolgoztam, szinte semmit nem edzettem. Később az egri Eszterházy Károly Egyetemen kezdtem tanulni sport- és rekreáció szakon, levelező képzésben.
A tantárgyaimat már teljesítettem, a szakdolgozat és a záróvizsga van még hátra. Nem egyszerű összeegyeztetni a tanulást a profi sporttal és az edzői munkával.
Később Nagy Arni barátomnál érdeklődtem, mikor vannak MMA-edzések, majd elmentem a Wolf Fight Clubba. Azóta folyamatosan része az életemnek ez a sportág.
Az MMA ráadásul nem olimpiai sportág, így nem számíthatunk olyan állami támogatási rendszerre, mint sok olimpiai sportoló. A felkészülés jelentős részét saját forrásból kell finanszíroznunk, és a profi harcosoknak a mérkőzésekből származó bevétel mellett általában dolgozniuk is kell.
Nekem az edzősködés a munkám. Ez azért szerencsés, mert viszonylag rugalmasan tudom beosztani az időmet, de ettől még rendkívül megterhelőek a napjaim.
– A nézők többnyire azt a néhány percet látják, amikor egy sportoló belép a ketrecbe. De milyen egy átlagos napod a felkészülés során? Mennyit követel tőled valójában ez az életforma?
– Rengeteget. Vannak napok, amikor reggel hétkor elindulok otthonról, és csak este kilenc-tíz körül érek haza.
Jelenleg Dorogon lakom. Reggel felkelek, megreggelizem, előkészítem az étkezéseimet, a vitaminokat, mindent, amire napközben szükségem lesz. Utána indulok edzést tartani Komáromba.
A saját felkészülésem miatt rendszeresen járok Pozsonyba is. Ez újabb hosszú autóút, aztán következik másfél óra intenzív edzés, a nyújtás, a mobilizáció és a regeneráció. Előfordul, hogy utána még újabb edzést kell tartanom.
Van olyan nap, amikor csak az utazás öt órát elvesz az életemből. Mire mindennel végzek, már este van. Másnap pedig kezdődik elölről az egész. 1200-1400 kilómétert utazom hetente.
Az étkezésre is nagyon odafigyelek. Korábban dolgoztam dietetikussal, így pontosan tudom, miből mennyit kell ennem. A kalóriákat már nem számolom külön, de az adagokat kimérem, az étkezéseket megtervezem. Sokszor a barátnőm előző este megfőzi az ételeket, nekem pedig csak ki kell adagolnom őket.
Kívülről talán sokan nem is gondolják, mennyi szervezést, fegyelmet és lemondást igényel ez az életforma.
– Sokszor beszélünk a fizikai felkészültségről, de engem legalább ennyire érdekel a mentális oldal. Említetted, hogy Párizsban ötmenetes, összesen huszonöt perces mérkőzést vívtál. Hogyan lehet ilyen hosszú ideig maximális koncentrációval küzdeni?
– Nagyon nehezen. Aki még nem próbálta, talán el sem tudja képzelni, mennyire megterhelő egy MMA-mérkőzés.
Egy világbajnoki címmérkőzés öt, egyenként ötperces menetből is állhat, a szünetekkel együtt pedig közel fél órán át tart a küzdelem.
És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy folyamatosan mozogsz. Ott áll veled szemben egy másik ember, akinek pontosan ugyanaz a célja, mint neked: le akar győzni.
Közben figyelned kell minden mozdulatára, reagálnod kell az ütéseire, a rúgásaira, a földharcra, és egyetlen pillanatra sem veszítheted el a koncentrációdat.
Korábban előfordult, hogy már az első menetben, néhány perc alatt győztem, mégis teljesen kimerültem utána. Nem feltétlenül fizikailag, hanem idegileg. Annyira koncentráltam, hogy a mérkőzés után legszívesebben azonnal lefeküdtem volna aludni.
A küzdelem sokszor sokkal inkább a fejben zajlik, mint az izmokban.
– Ezek szerint az igazi ellenfél néha nem is az, aki veled szemben áll, hanem a saját elméd? Hogyan tanultad meg kezelni a nyomást, a félelmet és a fáradtságot?
– Ebben nagyon sokat segített a birkózómúltam. Több száz, talán több ezer mérkőzésen vettem részt, rengeteg téthelyzetet éltem át. Megszoktam, hogy versenyen kell teljesíteni, gyakran komoly nyomás alatt.
Ez hatalmas előnyt jelentett, amikor elkezdtem MMA-zni.
Emellett Lucza Tivadar sportpszichológussal is dolgozom. Különféle mentális gyakorlatokat végzünk, például vizualizációt. Elképzelem a mérkőzést, a lehetséges helyzeteket és azt, hogyan reagálok rájuk.
Nemcsak az ideális forgatókönyvre készülünk fel, amikor sikerül gyorsan befejezni a mérkőzést. Arra is, mi történik, ha az ellenfél visszatámad, ha nehéz helyzetbe kerülök, vagy ha valami egészen másképp alakul, mint ahogyan elterveztük.
Ha képes vagy elképzelni magad győztesként, és valóban hiszel abban, hogy meg tudod csinálni, az már önmagában nagyon sokat jelent.
– A mérkőzéseidet figyelve feltűnt valami érdekes. Mintha tudatosan altatnád az ellenfeleidet. Nyugodtnak, szinte már közömbösnek tűnsz, aztán egyetlen pillanat alatt robbansz. Ez taktika, vagy egyszerűen ilyen a természeted?
– Inkább a természetemből fakad. Alapvetően nagyon nyugodt ember vagyok, és ez a ketrecben is megmutatkozik.
Nem szeretek azonnal fejjel rohanni a falnak. Tudom, hogy egy három- vagy ötmenetes mérkőzés hosszú, ezért nem akarom az első pillanatokban elhasználni minden energiámat.
Inkább figyelek, próbálom feltérképezni az ellenfelet. Elindítok egy-egy ütést, rúgást, megnézem, hogyan reagál. Milyen irányba mozdul, hogyan védekezik, milyen hibákat követ el.
És amikor meglátom a rést a pajzson, akkor robbanok.
Az MMA-t sokan úgy képzelik el, hogy két ember egymásnak ront, és addig ütik egymást, amíg valamelyikük el nem esik. Szerintem ennél sokkal összetettebb.
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy fizikai sakkjátszma.
Minden mozdulatnak megvan az oka és a következménye. Ha például elindítok egy balegyenest, figyelem, hogyan reagál rá az ellenfelem. Megismétlem, újra megfigyelem. Aztán esetleg csak elhitetem vele, hogy ugyanaz a kombináció következik, és amikor rossz irányba védekezik, másik ütést indítok.
Ez folyamatos gondolkodás, elemzés és alkalmazkodás.
Amikor már értem az ellenfelem mozgását és gondolkodását, akkor tudok igazán veszélyessé válni.
– Beszéljünk a győzelemről és a vereségről. Amikor nyersz, mindenki gratulál, mindenki a válladat veregeti. De mi történik akkor, amikor kikapsz? Ki marad melletted, és hogyan tudsz felállni?
– Ez nagyon érdekes kérdés, mert tényleg óriási a különbség.
Amikor nyerek, rengeteg üzenetet kapok. Van, hogy egy hétig szinte lehetetlen utolérnem magam a közösségi oldalakon. Próbálok mindenkinek válaszolni, mert nagyon sokat jelent, hogy szurkolnak nekem, eljönnek a mérkőzéseimre, és figyelemmel követik a pályafutásomat.
Amikor viszont veszítek, sokkal kevesebb üzenet érkezik. Érdekes látni ezt a különbséget.
Én egyébként nem szeretem magam sajnáltatni. Az eddigi három vereségemet mind vitathatónak érzem bizonyos szempontból, kettő pontozással született. A párizsi különösen fájó volt, mert nagyon szoros mérkőzésen maradtam alul.
De viszonylag gyorsan túl tudok lépni a vereségeken.
Adok magamnak egy-két, legfeljebb három napot arra, hogy rosszul érezzem magam, aztán megyek tovább.
Visszanézzük a mérkőzést, elemezzük az edzőimmel, hogy mit rontottam el, hol kellett volna másképp döntenem, min kell változtatni.
Ami megtörtént, azon már nem tudok változtatni. Azon viszont igen, hogy legközelebb jobb legyek.
– A sikerek és a növekvő ismertség megváltoztattak emberként? Nehéz megőrizni ugyanazt a Papp Lajost, aki egykor Madaron, a barátaival együtt kezdett birkózni?
– Én úgy érzem, nem változtam meg. A közeli barátaim is ezt mondják.
Persze az ismertségnek vannak furcsa oldalai. Előfordul, hogy valaki egy győzelem után nagyon közel akar kerülni hozzád, hangsúlyozza, hogy ismer, hogy jóban vagytok. Aztán amikor nem úgy alakulnak a dolgok, már egészen másképp viselkedik.
Ezt meg kell tanulni helyén kezelni.
Nekem az a fontos, hogy tudjam, ki vagyok, honnan jöttem, és kik azok az emberek, akik valóban mellettem állnak.
Nem szeretném, ha a sikerek miatt más emberré válnék.
– Egy sportoló mögött sokszor láthatatlanul ott áll egy egész család. Szülőként magam is tudom, milyen érzés, amikor az ember a saját gyermekét látja küzdeni a szőnyegen. Mit jelent számodra a családod támogatása?
– Mindent.
Szerintem, ha nem lenne ilyen támogató családom, valószínűleg már régen abbahagytam volna a sportot.
Gyerekkoromtól kezdve rengeteget tettek értem. Édesapám vitt edzésre Dorogra, Bősre, versenyekre, edzőtáborokba, ahová csak kellett. Édesanyám főzött rém, ügyelt a diétámra.
Ez rengeteg idő, energia és anyagi áldozat volt a részükről.
Amikor elkezdtem MMA-zni, nyilván nem volt egyszerű nekik elfogadni, hogy a fiuk egy olyan sportágat választott, ahol komoly ütéseket és sérüléseket lehet elszenvedni.
Édesanyámnak különösen nehéz lehetett, amikor egy-egy edzés vagy mérkőzés után sérülten mentem haza. Előfordult, hogy megkérdezte, biztosan ezt akarom-e csinálni.
A nővérem pedig az egyik legnagyobb mentális támaszom. Még több ezer kilóméterről is önti belém a lelket.
De ami igazán fontos, hogy amikor a legmélyebb ponton voltam, amikor már én magam is úgy éreztem, hogy elegem van, akkor ők biztattak a folytatásra.
Mindig akkor mondták, hogy menjek tovább, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
A mai napig ott vannak a mérkőzéseimen. Utaznak velem, szurkolnak, támogatnak.
Tudom, hogy nekik sokszor nehezebb végignézni egy küzdelmet, mint nekem benne lenni.
Ezért végtelenül hálás vagyok nekik.
– A család mellett ott van a párod, Szabina is. Mennyire nehéz együtt élni egy profi MMA-harcossal, különösen egy mérkőzés előtti, fizikailag és lelkileg megterhelő időszakban?
– Szerintem egyáltalán nem egyszerű. (Nevet.)
Alapvetően nagyon nyugodt ember vagyok, de a mérkőzések előtti fogyasztás végén azért előfordul, hogy hamarabb kijövök a sodromból.
Szabina viszont ezt már ismeri, tudja, hogy nem ellene irányul.
Hihetetlenül sokat segít nekem. Főz, odafigyel az étkezésemre, segít a mindennapi teendőkben, és amikor szükséges, még az edzésekre is elkísér, hogy ne nekem kelljen annyit vezetnem.
Egy ilyen sportolói életforma a párkapcsolattól is rengeteg alkalmazkodást követel.
Szerencsés vagyok, mert ő teljes mértékben mellettem áll.
– Beszéltünk a családról, de egy harcos mögött az edzők is meghatározó szerepet játszanak. Kik voltak azok, akik a legtöbbet adták neked az évek során?
– Nagyon sok embernek tartozom hálával.
A birkózásban az első nevelőedzőm Kohút Milán volt Madaron. Utána Bősön Meton Krisztiánnal dolgoztam, majd a besztercebányai Dukla Banská Bystrica klubjához kerültem. Itt Lengyel Károlyékhoz. Később visszatértem Bősre. Meton Krisztiánnal a mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok.
Budapesten Takács Ferenc, Fodor Zoltán és Kálmán Péter segítették a fejlődésemet. Különösen fontos volt számomra az a támogató közeg, amelybe fiatalon bekerültem.
Aztán amikor elkezdtem MMA-zni, Farkas Péter lett a meghatározó ember az életemben.
Peti a főedzőm, és azt mondhatom, hogy az MMA-ban gyakorlatilag mindent neki köszönhetek. Az alapoktól kezdve tanított meg a sportágra, az állóharcra, a földharcra, a technikákra, a taktikai gondolkodásra.
A mai napig együtt dolgozunk, folyamatosan csiszoljuk a mozdulatokat, keressük a hatékonyabb megoldásokat.
Emellett Pozsonyban Oleksandr Dorohin és Ilja Skondric is segíti a felkészülésemet. A különböző szakemberek munkája jól kiegészíti egymást.
Egy profi harcos mögött valójában egy egész csapat áll. A győzelem soha nem kizárólag egyetlen ember érdeme.
– A Wolf Fight Club komáromi közössége az elmúlt években sokat fejlődött. Miért kell mégis ilyen sokat Pozsonyba járnod edzeni?
– Elsősorban a megfelelő edzőpartnerek miatt.
Az én súlycsoportomban már nem egyszerű olyan embereket találni, akikkel megfelelő intenzitással tudok készülni. Hiába van valaki nagyon jó technikai szinten, ha nagy a súlykülönbség, nem minden edzéshelyzetet lehet megfelelően modellezni.
Ezért járok hetente három-négy alkalommal Pozsonyba.
Örülök viszont annak, hogy Farkas Petinél egyre többen vannak a kezdő csoportokban. Remélem, sokan kitartanak, fejlődnek, és idővel olyan versenyzők kerülnek ki közülük, akikkel már én is megfelelő szinten tudok együtt edzeni.
Ehhez persze idő kell.
– Ma már te magad is edzőként dolgozol. Milyen érzés a másik oldalon állni? Amikor már nemcsak a saját fejlődésedért, hanem másokéért is felelős vagy?
– Nagyon szeretem az edzői munkát, bár emberekkel foglalkozni egyáltalán nem könnyű.
De megvan a maga szépsége.
Amikor valaki először eljön hozzám, sokszor még az alapmozdulatokat sem ismeri. Aztán telnek a hetek, hónapok, és egyszer csak látom, hogy milyen sokat fejlődött.
Már magabiztosan mozog, tud ütni, rúgni, kombinációkat végrehajtani. Olyan dolgokra képes, amelyekről korábban talán maga sem hitte volna, hogy sikerülhetnek.
Nekem ez is ugyanolyan sikerélmény, mint amikor a saját sportolói pályafutásomban elérek valamit.
Jelenleg elsősorban olyanokkal foglalkozom, akik hobbiból sportolnak, mozogni szeretnének, vagy egyszerűen levezetnék a mindennapi stresszt.
A nehézség az, hogy az edzősködés sok energiát vesz el a saját felkészülésemből és a regenerációból. A kettőt nem könnyű egyensúlyban tartani.
– Ha előretekintünk tíz vagy húsz évet, hol szeretnéd látni magad? Milyen jövőt képzelsz el Papp Lajosnak a ketrecen túl?
– Valahol egy jachton, koktéllal a kezemben! (Nevet.)
Persze ez a vicces része, de komoly terveim is vannak.
Szeretnék egyszer egy saját, multifunkcionális sportközpontot létrehozni.
Olyan helyet képzelek el, ahol a különböző küzdősportoknak, az MMA-nak, a boksznak, a kick-boxnak is megvannak a megfelelő feltételei.
Emellett lenne egy konditerem azok számára, akik egyszerűen csak edzeni szeretnének. És ha már ott vannak, láthatnák, hogyan zajlik egy küzdősport-edzés. Lehet, hogy kedvet kapnának hozzá, és idővel ők is csatlakoznának.
Fontosnak tartanám a regenerációs lehetőségeket is, hogy minden egy helyen rendelkezésre álljon.
Ez egyelőre hosszabb távú elképzelés, de már foglalkoztat a megvalósítása.
Szeretnék a sportban maradni, edzőként is fejlődni, és továbbadni mindazt, amit az évek során megtanultam.
Emellett a saját márkámon is dolgozom. Ezzel is azt a szemléletet szeretném képviselni, amely szerint a céljainkért kitartóan meg kell dolgoznunk.
– Egy profi sportoló karrierjében a család és az edzők mellett a támogatók szerepe is meghatározó. Kik azok, akiknek külön köszönettel tartozol?
– A támogatók segítsége rendkívül fontos, mert a profi MMA komoly anyagi ráfordítással jár.
A főszponzorom a Miron Vill – egy magyarországi villanyszereléssel foglalkozó vállalkozás, emellett együttműködöm a Nutrition Plus csapatával is, amely táplálékkiegészítőkkel támogatja a felkészülésemet. Aki rajtuk keresztül vásárol, a The Legend kuponkód használatával engem is támogathat.
A regenerációban is több helyről kapok segítséget. Pozsonyban a Samoi Thai Massage – thai masszázsra járok, emellett az Esthetic Zone és a MedFit – Malkowski Tamás szolgáltatásait is igénybe veszem.
Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárul ahhoz, hogy a lehető legjobb formában készülhessek a mérkőzéseimre.
– Végezetül ugyanazt a kérdést szeretném feltenni neked, amelyet minden olyan embernek felteszek, akinek az életútjából mások is tanulhatnak. Ha egyetlen gondolatot, egyetlen életbölcsességet adhatnál tovább a fiataloknak, a következő generációnak, vagy bárkinek, aki most készül elindulni a saját útján, mi lenne az?
A két harcos: Román Sanyi és Papp Lajcsi
– Soha ne adják fel!
Tudom, hogy első hallásra közhelynek tűnhet, de én valóban ebben hiszek. Van egy másik mondat is, amely különösen közel áll hozzám: „A koronát nem kapod, hanem kiérdemled.”
Számomra ez a sportban azt jelenti, hogy a bajnoki címért meg kell küzdeni. De mindenkinek megvan a maga koronája: egy cél, egy álom vagy egy eredmény, amelyért hajlandó kitartóan dolgozni.
Nem kell mindig mások megerősítésére várni. A fontos az, hogy te magad hidd el, hogy képes vagy elérni, amit kitűztél.
Én is újabb célokért küzdök, és tudom, hogy nem lesz könnyű. De amíg van bennem hit és elszántság, addig nem szeretném feladni.
Lesznek akadályok, vereségek, csalódások és olyan napok, amikor az ember legszívesebben mindent abbahagyna.
De éppen ilyenkor kell továbbmenni.
Nem szabad feladni az első akadálynál, sem a századiknál. A koronát nem adják ajándékba.
Ha tényleg szeretnél elérni valamit, dolgoznod kell érte, tanulnod a hibáidból, és újra meg újra nekifutnod. Lehet, hogy időbe telik, de minden megtett lépéssel közelebb kerülhetsz hozzá.
A legfontosabb, hogy soha ne veszítsd el a hitedet önmagadban.
Papp Lajos története emlékeztet arra, hogy a siker soha nem csupán egyetlen győzelemről, egy bajnoki övről vagy egy pillanatnyi ünneplésről szól. Sokkal inkább arról a láthatatlan munkáról, amelyet senki sem tapsol meg. A korai ébredésekről, a végtelen kilométerekről, a lemondásokról, a családi támogatásról és azokról a napokról, amikor az embernek mindenekelőtt önmagát kell legyőznie.
November 13-án Papp Lajos ismét belép a ketrecbe. Ezúttal egy bajnoki öv is a tét. De bárhogyan alakuljon a mérkőzés, egyvalamit már bizonyított: nem az tesz valakit igazi harcossá, hogy soha nem kerül a földre, hanem az, hogy minden alkalommal képes felállni, és tovább küzdeni.
(LK)
