„A tehetség talán húsz százalék. A többi kemény munka.”
Van, akit a sport csupán egy életszakaszon kísér végig, másnak viszont egész életében meghatározza a gondolkodását. A fegyelem, a következetesség, a kitartás és a felelősségvállalás ugyanúgy jelen van egy versenyző felkészülésében, mint egy katonai rendőr munkájában vagy egy gyermek nevelésében.
Ódor Laci életében mindhárom terület szorosan összekapcsolódott. Fiatal kajakosból válogatott szintű sportoló lett, később hosszú éveket töltött a katonai rendőrség kötelékében, majd visszatért a komáromi csónakházhoz. Ma már edzőként adja tovább mindazt, amit sportolóként, vezetőként és édesapaként megtanult.
A család
Beszélgetésünknek ráadásul van egy személyes előzménye is. Gyerekkoromban egyszer, egy hidegebb időszakban, a móló közelében kiborultam a mini kajakból. Nem tudtam úszni, a víz pedig egyre inkább lehúzott. Ódor Laci és Karvaš Ervin érkeztek oda, szóltak, hogy kapaszkodjak meg a hajó végében, majd kihúztak a vízből. Laci erre már nem is emlékezett. Én viszont igen.
– Kezdjük az elején. Hogyan kerültél kapcsolatba a kajakkal? Ki hozott ki először a csónakházhoz?
– Akkoriban az általános iskolások életéhez hozzátartozott a Spartakiádára való felkészülés. A komáromi futballpályán gyakoroltunk, amikor egyszer megjelent Karol Kružeľ, és jó erős hangon elmondta, hogy aki szereti a vizet, akit érdekel a kajakozás, az egy bizonyos időpontban kijöhet a csónakházhoz.
Mi a Spartakiádára is együtt jártunk a haverokkal, így többen úgy döntöttünk, hogy megnézzük, miről van szó. Kijöttünk, és engem ez a világ gyakorlatilag azonnal magával ragadott.
Ervinnel a dobogón
– Karvaš Ervint is itt ismerted meg?
– Igen. Korábban nem ismertük egymást. Itt találkoztunk először, és innen indult el egyszerre a rivalizálásunk és a barátságunk. Később rengeteg gyönyörű napot és versenyt éltünk át együtt K2-ben és K4-ben.
– Hogyan lett belőletek páros?
– Érdekes módon eredetileg egyikünknek sem a másik volt a K2-es párja. Egy téli estén, egy nehéz edzés után ültünk a szaunában az idősebb kajakosokkal, és – ha jól emlékszem – Horváth Peti mondta azt: „Gyerekek, nektek kettőtöknek ezt együtt kellene kipróbálnotok.”
Először kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat, hiszen mindkettőnknek megvolt a saját párja, és nem akartuk őket megbántani. Ezért egyszer megpróbáltunk a többieknél korábban kijönni az edzésre, hogy titokban kipróbáljuk a közös hajót. Csakhogy a többiek is korábban érkeztek, így nagyon gyorsan kiderült, hogy változtatni szeretnénk.
Onnantól viszont gyakorlatilag minden megváltozott – és jó irányba.
– Hány évesek lehettetek ekkor?
– Körülbelül tizennégy-tizenöt évesek.
– Kívülről is nagyon erős összhang látszott közöttetek. Mi volt ennek a titka?
– Nagyon összekovácsolódtunk. Ervin rendkívül szívós srác volt. Gyakorlatilag nem ismerte azt a kifejezést, hogy „nem lehet” vagy „nem bírom”. Ez számomra is állandó kihívást jelentett, mert mellette nekem is újra és újra bizonyítanom kellett.
Ez egyfajta szimbiózis volt. Ő is húzott engem, én is őt. K1-ben is sokat jelentett ez a rivalizálás, de K2-ben különösen. Annyira össze voltunk szokva, hogy kis túlzással azt mondhatom: mögötte már csukott szemmel is tudtam evezni.
Hamburg és az első komoly eredmények
– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
– Ha a nemzetközi eredményeket kellene kiemelnem, akkor mindenekelőtt az 1992-es hamburgi világkupát mondanám. Akkoriban még nem létezett a mai értelemben vett junior-világbajnokság, ezeket a versenyeket világkupának nevezték.
Hamburgban K4-ben, ezer méteren harmadik helyezést értünk el. Emellett több külföldi regattán K2 1000 méteren is sikerült érmeket szereznünk.
A hazai eredmények között is vannak olyanok, amelyekre máig büszke vagyok. Fiatalabb versenyzőként, idősebb korosztály ellen is sikerült a csehszlovák bajnokságon harmadik helyet szereznünk K2 1000 méteren. Később hasonló helyzetben, ismét idősebbek között ugyancsak dobogóra tudtunk állni.
Többszörös szlovák és csehszlovák bajnok lettem, ezek jelentették az itthoni versenyek legfontosabb eredményeit. Ugyanakkor a külföldi sikerek közül sem felejthetem el, hogy nemzetközi francia bajnoki címet is sikerült szereznünk.
Olyan versenyzőket is legyőztünk, akik később világkupákon és junior-világversenyeken értek el nagyon komoly eredményeket.
– Nektek inkább az ezer méter feküdt?
– Igen. Ötszázon sem voltunk rosszak, de az ezer méter állt igazán jól nekünk. Az utazósebességünk nagyon erős volt, idővel pedig kialakítottuk hozzá azt a versenytaktikát is, amely ezen a távon a legjobban működött számunkra.
Egy döntés, amely később egy kicsit fájt
– Aztán elérkezett az az időszak, amikor az élsport háttérbe került. Mi történt?
– A középiskola után mindketten elkezdtünk azon gondolkodni, merre tovább. Ervin más irányban képzelte el az életét, én pedig a főiskola mellett döntöttem, és Zsolnára kerültem.
Ott a Közlekedési és Hírközlési Főiskolán tanultam, katonai karon. A civil tantárgyakat civil tanárok oktatták, ezek mellett pedig természetesen katonai tantárgyaink is voltak.
– Nem hiányzott a kajak?
– Akkoriban valahogy senki nem mondta nekem azt, hogy maradj még, adj magadnak még egy évet, próbáld meg. Talán kellett volna egy kéz, amely egy kicsit visszahúz…
Ezt később valamennyire meg is bántam. Amikor már Zsolnán tanultam, kiderült, hogy lehetőségem lett volna a Dukla Trenčínben folytatni. Bekerültem a B-válogatottba is, tehát még legalább egy évig magas szinten sportolhattam volna.
Ervin végül elkerült oda, én viszont már nem. 1993-tól gyakorlatilag befejeztem az aktív kajakozást.
A sorstól azonban később kaptam még egy lehetőséget. Tizenhét év kihagyás után, néhány jó barátnak köszönhetően, masters versenyzőként visszatérhettem. Ez újabb csodálatos tíz évet adott nekem, és valamilyen módon pótolta azt az űrt is, amely az aktív sport befejezése után maradt bennem.
A masters-időszakom 2010-től 2019-ig tartott. Ezalatt K1-ben és K2-ben többszörös szlovák bajnok, K2-ben és K4-ben pedig többszörös magyar bajnok lettem.
2011-ben K4-ben masters világbajnoki címet szereztem, 2013-ban pedig K4-ben győzelmet arattam a World Masters Gamesen. A World Masters Gamesen Tibor Bukovsky, Marek Ďurčo, és Ladislav Broczky társaságában versenyeztem.
Győri Tibivel
2019-ben K2-ben az European Masters Gamesen is győzni tudtunk barátomTibor Győrivel . Emellett rengeteg szép helyezést értünk el.
Ezek az évek sokat jelentettek nekem. Segítettek lezárni és feldolgozni azt az időszakot, amelyről korábban úgy éreztem, hogy valamilyen módon elveszítettem.
A sportot egyébként soha nem hagytam el teljesen. A főiskolán is edzettem, súlyzóztam, asztaliteniszeztem, bekerültem az iskola asztalitenisz-csapatába, és különböző mérkőzéseken is indultunk.
A katonai rendőrségnél a vezetői pozícióig
– Mi történt a főiskola után?
– A főiskola befejezése után Pozsonyba kerültem a katonai rendőrséghez. Tulajdonképpen ott kezdődött el a hivatásos pályafutásom.
– Egy laikus számára mit jelent pontosan a katonai rendőrség?
– A katonai rendőrség a Honvédelmi Minisztérium rendszerében működött, és közvetlenül a honvédelmi miniszter irányítása alá tartozott. A miniszter volt a legmagasabb vezető, alatta a katonai rendőrség igazgatója állt, majd az ország különböző részein működő egységek következtek.
Én Pozsonyban a védelmi és kísérési részleghez kerültem. A részlegen belül többek között rendészeti, közlekedésrendészeti és kutyás egység is működött, robbanóanyag- és kábítószer-kereső kutyákkal.
Ebben az időszakban a honvédelmi miniszter, az államtitkár és a vezérkari főnök személyi védelmének biztosításában is részt vettünk, valamint a hozzájuk érkező külföldi delegációk védelme és kísérése is a feladataink közé tartozott.
– Ehhez külön képzésekre is szükség volt?
– Természetesen. Fokozatosan továbbképeztem magam, különféle gyakorlati kiképzésekre küldtek, ahol ezeket a készségeket kellett tökéletesíteni.
Ez még az az időszak volt, amikor Szlovákia nem volt a NATO tagja. Az ország készült a nemzetközi struktúrákhoz való csatlakozásra, ezért különböző külföldi ellenőrző és szakmai delegációk érkeztek, amelyek az egyes katonai egységek felkészültségét vizsgálták.
Három alkalommal vettem részt békefenntartó misszióban Koszovóban, ahol mindazt a tudást és tapasztalatot kamatoztatni tudtam, amit addig a munkám során megszereztem.
– Mi fogott meg ebben a munkában?
– Talán éppen az, hogy itt nem lehetett félmunkát végezni. Egy-egy hivatalos látogatás előtt mindent száz százalékosan elő kellett készíteni. Egyeztettünk a minisztériumi protokollal, különböző hivatalokkal, adott esetben még az elnöki irodával is.
Minden részletnek a helyén kellett lennie. Természetesen olyan szolgálatról beszélünk, amelyet komoly fegyverzettel láttunk el, ezért a felelősség is rendkívül nagy volt.
Ez a munka megtanított arra, hogy az ember következetesen gondolkodjon, előre lássa a lehetséges problémákat, és mindenre felkészüljön.
– Veszélyes munka volt?
– A veszély elsősorban abban rejlett, hogy bizonyos helyzetekben azonnal kellett helyes döntést hozni.
A konvojok megkülönböztető jelzéssel, sokszor nagyobb sebességgel közlekedtek. Akkoriban még nem volt annyi autópálya és elkerülő út Pozsony környékén, mint ma, ezért például egy közlekedési baleset kockázata is nagyobb volt.
Ilyenkor fejben minden egyes pillanatban ott kellett lenni.
– Meddig dolgoztál a katonai rendőrségnél?
– Egészen 2016 februárjáig.
Közben természetesen végigjártam a szolgálati ranglétrát. Egy egyszerű beosztásból indultam a védelmi és kísérési csoportban, később csoportvezető, majd részlegvezető lettem.
Végül a pozsonyi rendőri végrehajtási részleg igazgatóhelyettese lettem. Volt olyan időszak, amikor több mint száz beosztott tartozott hozzám, egy későbbi átszervezés után pedig körülbelül kilencven.
„Nem akartam lemaradni arról, ahogy a fiaim felnőnek”
– Miért döntöttél végül úgy, hogy 2016-ban befejezed?
– Több oka volt. Egyrészt éreztem magamon a kiégés jeleit, másrészt akkor már két kisfiam volt. Alex öt és fél éves lehetett, Maxim pedig körülbelül másfél.
Hét közben Pozsonyban dolgoztam. Hétfő reggel beültem az autóba és elmentem, pénteken munka után pedig hazajöttem. Az ember táskája gyakorlatilag állandóan be volt csomagolva: kipakolt, kimosott, visszapakolt, és már indult is újra.
Én pedig alapvetően családcentrikus ember vagyok.
Nem tudtam elfogadni azt a gondolatot, hogy úgy nőjenek fel a saját gyerekeim, hogy én közben alig látom őket.
Ezért 2016 márciusában kiléptem a szolgálatból. Soha nem bántam meg. Utólag is azt mondom: az egyik legjobb döntés volt, amit meghozhattam.
Vissza oda, ahonnan minden elindult
– És szinte ezzel egy időben visszatértél a kajakhoz. Hogyan lett belőled edző?
– Már 2015 decemberében hallottam egy rendezvényen, hogy az akkori edző azon gondolkodik, hogy befejezi. A klub elnöke akkor Broczki Laci volt, én pedig jeleztem neki, hogy éppen azon gondolkodom, hogy eljövök a szolgálatból.
Felmerült bennem, hogy ha a klubnak szüksége lenne rám, akkor szívesen beállnék edzőnek.
Ehhez természetesen el kellett végeznem az edzői tanfolyamot és a szükséges motorcsónakos képzést is.
2016 márciusától már edzőként dolgoztam a klubban, 2017-re pedig minden szükséges képesítésem megvolt.
Tulajdonképpen visszakerültem oda, ahonnan gyerekként elindultam.
Egy sportos család története
Évi – a húgom
– A sport nemcsak a te életedben meghatározó. A húgod is kiemelkedő asztaliteniszező lett. Hogyan kezdődött az ő története?
– A komáromi asztaliteniszklubban rendeztek egy karácsonyi tornát. Én már akkor sokat pingpongoztam, főleg itt, a csónakházban. Edzés előtt mindig siettünk ki: vagy fociztunk, vagy asztaliteniszeztünk.
A húgom öt évvel fiatalabb nálam. Nagyon kicsi lehetett, amikor eljött velünk egy ilyen tornára, és megtetszett neki a pingpong. Négy-öt éves kora körül kezdett komolyabban foglalkozni vele.
Nagyon hamar kiderült róla, hogy tehetséges. De ami legalább ilyen fontos: megvolt benne az akarat és a fegyelem is.
– Ezt otthonról hoztátok?
– Egyértelműen. Édesapánk nagyon szigorú ember volt. Sajnos már nincs közöttünk.
Azt tanította nekünk, hogy ha valamit el akarunk érni az életben, akkor fegyelmezettnek kell lennünk. Nem szabad feladni. Lesznek mélypontok, de azokból fel kell állni.
Gyerekként ezt láttuk, ezt tanultuk meg, később pedig ez mindkettőnkben megmaradt.
A húgom tízéves koráig Komáromban edzett, és rengeteg mérkőzést nyert. Egy idő után viszont jelezték Pozsonyból, hogy ha még tovább szeretne fejlődni, akkor magasabb szintű edzéskörnyezetre van szüksége.
Így került Pozsonyba. Akkor még megfelelő női csapat sem volt, ezért fiúkkal edzett. Ez különösen kemény iskola volt, és rengeteget adott neki.
Később ezt kamatoztatni is tudta, és kétszer is Európa-bajnoki címet szerzett és sikerult neki kijutbni két olympiára is.
Nálunk tulajdonképpen mindig ez volt a családi filozófia: ha valamit csinálunk, akkor csináljuk rendesen, tiszteségesen , becsuletesen és tegyük bele magunkat teljesen.
Amikor az apa egyben edző is
– A feleséged, Judit is sportos közegből érkezett, testnevelést végzett és atlétikával foglalkozott. A két fiatok, Alex és Maxim pedig kajakozik. Mennyire kellett őket a sport felé terelni?
– Azt szoktam mondani, hogy amíg a vonat elindul, addig egy kicsit terelgetni kell.
Természetesen voltak olyan időszakok, amikor nekünk, szülőknek kellett megmutatnunk az irányt. Alex például már kilencéves korában nagyon ügyes volt, és szinte minden versenyt nagy fölénnyel nyert meg.
Mi már akkor figyelmeztettük: ez nagyon szép, büszkék vagyunk rá, de készüljön fel arra, hogy a többiek is fejlődni fognak. Megerősödnek, javul az állóképességük, és a közöttük lévő különbség egyre kisebb lesz.
Erre fejben is fel kellett készíteni.
– Az első vereség akkor különösen nehéz lehetett.
– Nagyon nehéz. Főleg gyerekfejjel.
De ez az élet rendje. Senki sem lehet mindig veretlen.
Eljön az az időszak is, amikor nincs érem, és lehet, hogy éppen az ötödik helynek kell örülni.
Alex
Mivel Alex ezt viszonylag korán megértette, idővel azt is felismerte, mi a valódi lényeg. Most, tizenhat évesen már pontosan tudja, hová szeretne eljutni kajakosként, és azt is, hogy ehhez még mit kell megtennie.
„A tehetség húsz százalék”
– Tudatosan próbáltátok vissza is fogni, hogy ne égjen ki túl korán?
– Igen. A klubban korábban is láttunk nagyon tehetséges gyerekeket, akiknek a példájából sokat lehetett tanulni.
Mindig azt mondtuk neki: a tehetség körülbelül húsz százalék. A többi nyolcvan százalék kemény munka.
Amikor könnyen jöttek a győzelmek, akkor is elmondtuk neki, hogy a fejlődéshez időnként veszíteni is kell.
Az ember nagyon sokszor éppen abból tanul a legtöbbet, amikor kikap. A vereség erősebbé teheti, ha megfelelően dolgozza fel.
Utólag azt mondom, jó, hogy ő is megtapasztalta ezt. Mert ebből tanulta meg igazán, hogyan kell újra felállni.
Maxim
– Maxim mennyiben más karakter?
– Nagyon különböznek.
Alex forrófejűbb típus. Sokszor gondolkodás nélkül beleveti magát a dolgokba.
Maxim megfontoltabb. Átgondolja a helyzeteket, kevésbé vállal felesleges kockázatot, ugyanakkor ő is rendkívül következetes. És egyáltalán nem szeret kikapni.
Sportolóként is különböznek. Alex inkább állóképességi típus, Maxim jelenleg inkább erőből dolgozó versenyző.
Alexnek elképesztő az állóképessége. Ezt főleg az édesanyjától örökölhette, aki sok éven át eredményesen atletizált. Alex a kajakozás mellett több futóversenyen is elindult, és sorra nyerte őket.
A Szlovák Kajak-Kenu Szövetség utánpótlás-válogatottjában évente többször különböző felméréseken vesznek részt a gyerekek – vízen, futásban és erőnléti számokban egyaránt.
Az ott dolgozó szakemberek szerint Alex a futóeredményei alapján az atlétikában is a legjobbak között lehetne.
A legérdekesebb az egészben az, hogy közben azt mondja: ő nem szeret futni.
Az edző feladata nemcsak az, hogy edzést vezessen
– Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?
– Hatvanéves koromig még simán el tudom képzelni magamat a klubban edzőként. Hogy pontosan milyen pozícióban, az nyilván nem csak rajtam múlik.
Egyszer talán szívesen kipróbálnám magam idősebb korosztály mellett is.
Most már nagyjából tizenegy éve a mini kajakosokkal, vagyis a 8-12 éves gyerekekkel foglalkozunk. Az évek során Németh Lajossal közösen sikerült kialakítanunk egy olyan rendszert, amelyben a gyerekek szakmailag megfelelő képzést kapnak, de közben arra is nagyon figyelünk, hogy szeressék, amit csinálnak.
Legyen játék, legyen nevetés, legyen jó hangulat – de amikor szükség van rá, legyen fegyelem és odafigyelés is.
A gyerek számára az edzésnek egy kicsit jó bulinak is kell lennie.
De amikor eljön az a pillanat, amikor figyelni kell, akkor meg kell tanulnia koncentrálni.
A mini kajakos időszakban nagyon sok mindent kell viszonylag rövid idő alatt elsajátítani. Van, aki kilencévesen kezd, más tíz- vagy tizenegy évesen. Aki később érkezik, annak sokszor két-három évnyi lemaradást kell gyorsan behoznia.
Kiváló interjúalanyommal
Itt rengeteget számít a koncentráció, a hozzáállás és természetesen az is, hogy milyen alapokat hoz magával otthonról.
És a gyerekek tíz év múlva?
– Hol szeretnéd látni Alexet és Maximot tíz év múlva?
– Alex esetében úgy gondolom, hogy legalább a középiskola befejezéséig szeretné komolyan csinálni a kajakozást. Utána majd ő eldönti, hogy profi szinten is megpróbálja-e folytatni, vagy más irányba indul.
Maxim még nagyon az út elején jár, de már most látszik, hogy igyekszik követni idősebb testvére nyomdokait.
Ha pedig bármelyikük úgy dönt, hogy mást szeretne, azt is maximálisan elfogadjuk. Hiszen már eddig is annyi örömet szereztek nekünk, hogy az két életre is elegendő lenne.
Mi szülőként támogatjuk őket, de tudni kell, hogy ezt a sportot azon a szinten, ahol ők most csinálják, csak komoly áldozatokkal lehet művelni.
Gyakorlatilag a teljes szabadidejüket odaadják érte. Sokkal kevesebb időt töltenek a barátaikkal, mint az osztálytársaik.
Ehhez nagyon sok időt és energiát kell feláldozni.
És egy ponton mindenkinek saját magának kell eldöntenie, meddig hajlandó ezt vállalni, mert természetesen a sporton kívül is van élet.
De ha később abba is hagyják, ez a tíz vagy akár több év akkor sem vész el.
Mert megtanulják belőle, hogy az életben ugyanúgy működnek a dolgok, mint a sportban: ha valamit igazán el akarsz érni, azért dolgoznod kell.
Küzdened kell érte, és nem szabad az első nehézségnél feladni.
Talán egyszer, amikor az életben kerülnek nehéz helyzetbe, eszükbe jut majd, hogy a sportban is így volt. Voltak vereségek, voltak mélypontok, mégis továbbmentek.
„Veszíthetsz, de soha ne add fel.”
– Ha egyetlen gondolatot kellene továbbadnod a következő generációnak, mi lenne az?
Ha valaki nem tud valamit, megtanítom.
Ha valakinek nem megy, segítek neki.
Ha viszont valaki nem akarja, akkor nincs mit tenni. Az akarásnak belülről kell jönnie.
Mert lehet valaki tehetséges, kaphat segítséget, lehet mellette jó edző, jó család és jó közösség – de végül neki kell beletennie a saját szívét és a munkáját.
Van egy mondat, amely mindig közel állt hozzám: „A fájdalom ideiglenes, a szégyen örökké tart.”
Talán ezt tanította meg nekem leginkább a sport, és ezt szeretném továbbadni a gyerekeknek is: dolgozz azért, amit el akarsz érni, legyenek reális céljaid, tanulj a vereségekből, és amikor nehézségbe utkozol , akkor se add fel.
(lk)
