Van, aki egész életében a sikerre készül, és van, akit szinte észrevétlenül talál meg. Buchinger Iván az utóbbiak közé tartozik. A bősi fiú, aki gyerekként megszökött a birkózóedzésekről, később a világ legkeményebb harcosai között találta magát. Megküzdött Conor McGregorral, bajnoki öveket szerzett, és megtapasztalta a sportolói hírnév felemelő és kegyetlen oldalát is. Ma azonban már nemcsak az ellenfeleivel, hanem az idő múlásával, saját korlátaival és az apaság kihívásaival is szembe kell néznie. Egy rendkívül őszinte beszélgetés egy olyan emberrel, aki a ketrecben megtanult győzni, de az életben még mindig keresi a válaszokat.
https://www.martinus.sk/4031217-ivan-buchinger/kniha
Amikor elindultam Buchinger Ivánhoz, elhatároztam, hogy ezúttal nem a statisztikákra, a győzelmek számára vagy a bajnoki címekre leszek kíváncsi. Ezeket bárki megtalálhatja az interneten. Engem az ember érdekelt. Az, aki a reflektorok kialvása után hazamegy, aki néha elfárad, kételkedik, hibázik, és akinek a legnagyobb küzdelmei olykor egyáltalán nem a sporthoz kapcsolódnak.
Iván pedig nem okozott csalódást. Nem próbált többnek látszani annál, aki. Nem keresett kifogásokat, nem játszotta a legyőzhetetlen harcost, és néha olyan természetességgel beszélt a saját gyengeségeiről, mintha azok is a mindennapi edzéseihez tartoznának.
A beszélgetés közben egy számomra is meglepő dolog derült ki: a nemzetközileg ismert MMA-harcos négy éven keresztül Komáromban tanult, itt formálódott sportolóként, és számos szál köti városunkhoz.
Az életéről megjelenő könyv apropóján ültünk le beszélgetni. A végére azonban sokkal több lett belőle, mint egy sportolói életút felidézése.
„Sosem gondoltam arra, hogy egyszer bajnok leszek”
– Iván, az életedről könyv született. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen kötet megjelenése különleges pillanat. Milyen érzés viszontlátni a saját történetedet?
– Megmondom őszintén, még én sem olvastam el az egészet. A feleségemmel megosztottuk, egyik felét ő olvasta, a másikat én. De amit elolvastam, az engem is megfogott. Pedig rólam szól! Érdekes volt visszaolvasni, hogy mi minden történt, és főleg azt, hogy mások hogyan láttak engem. Nemcsak a sportról szól, hanem a családról, a barátokról, a lelki dolgokról is. Szerintem elég komplex könyv lett.
– Ha most visszamehetnénk az időben, és találkozhatnánk a tízéves Buchinger Ivánnal, milyen gyereket látnánk?
– Szerintem rossz gyerek voltam! Vagy inkább eleven, mondjuk így. Az az igazság, hogy a gyerekkoromra már nem is emlékszem olyan pontosan. Amikor a könyv készült, sok mindent meg kellett kérdeznem a szüleimtől, a rokonoktól. De arra nagyon jól emlékszem, hogy nem szerettem birkózásra járni. Volt, hogy megszöktem az edzésről. Én focizni szerettem igazán, és abban is ügyes voltam. Aztán ahogy idősebb lettem, valahogy mégis a birkózás maradt meg. Egyre többet edzettem, jöttek az eredmények, és lassan megszerettem.
– Édesapád ezek szerint hamarabb hitt a sportolói képességeidben, mint te saját magadban?
– Ezt inkább tőle kellene megkérdezni. Nem hiszem, hogy akkoriban bárki azt gondolta volna, hogy ilyen szintig jutok. Egyszerűen ügyes voltam a sportban. Jól ment a foci, a birkózás, a futás, az ugrás, később a kempo is. De nekem soha nem volt olyan célom, hogy világbajnok vagy olimpiai bajnok legyek. Nem is gondolkodtam ezen. Jártam edzeni, versenyeztem, nyertem néhány versenyt. Ennyi. Az MMA-ról pedig akkor még azt sem tudtam, hogy létezik.
Komárom, az ipari és a kilométerek, amelyek nem vesztek kárba
– Beszélgetésünk elején megleptél azzal, hogy Komáromban jártál középiskolába. Hogyan került egy bősi fiú az ipariba?
– Informatikára jelentkeztem, de oda nem vettek fel, így végül a gépészeti szakra kerültem. Őszintén szólva nem nagyon tudtam, milyen iskolába megyek. Apám ismerőseinek a fiai közül többen oda jelentkeztek, így valahogy én is ott kötöttem ki. Aztán hamar kiderült, hogy ez nem igazán az én világom. Nem voltam valami nagy tanuló, engem inkább a sport érdekelt.
– A komáromi éveidből mi maradt meg a legerősebben? Az iskola, az emberek, a város vagy az edzések?
– A rengeteg gyaloglás! Arra nagyon emlékszem. Kollégiumban laktam, iskolába jártam, aztán mentem edzeni. Akkoriban Lengyel Karcsiéknál birkóztam, Rákóczi Bandi is benne volt a komáromi birkózóéletben. Nagyon sokszor gyalog mentem edzésre, aztán ugyanúgy vissza.
Egyébként nem igazán jártam bulizni vagy szórakozni. Vége lett az iskolának, ettem valamit, tanultam egy keveset, aztán irány az edzés. Mire visszaértem a kollégiumba, már késő volt. Másnap kezdődött minden elölről. A birkózás mellett súlyzóztam is, így szinte minden napom a sportról szólt.
– Akkoriban már más harcművészetekkel is ismerkedtél. Milyen szerepe volt ebben a komáromi sportközegnek?
– Szayka Robihoz is jártam kempózni. Az elején nem igazán tetszett, mert a birkózás után teljesen más világnak éreztem. Tudtam magamról, hogy erős vagyok, aztán jöttek a kisebb övfokozatú srácok, és olyan dolgokat csináltak velem, amelyekhez nem voltam hozzászokva. A rúgások például rendesen fájtak. A birkózás fizikailag sokkal keményebbnek tűnt számomra, de később rájöttem, hogy minden harcművészetből lehet valamit tanulni.
Rengeteg jóbarátot, ismerőst szerztem a környékről. Többek közt Farkas Petit, Máriási Lojzit, Forgács Attit.
Iván számára Komárom nem a gondtalan diákszerelem, a hosszú éjszakák és a felhőtlen szórakozás városa volt. Sokkal inkább az iskolapad, a kollégium, az edzőterem és az ezek között megtett kilométerek jelentették.
Akkor még nem tudhatta, hogy ezek a hétköznapi, sokszor egyhangú délutánok egyszer olyan alapot adnak neki, amelyre nemzetközi sportkarrier épülhet.
A betonkeverőtől a küzdősport világáig
– Mi történt veled az érettségi után? Volt valamiféle elképzelésed arról, merre indulj tovább?
– Semmi különös elképzelésem nem volt. Apám próbált nekem munkahelyeket szerezni, de valahogy sehol sem találtam a helyemet. Dolgoztam építkezéseken, betont kevertem, téglát hordtam. Végh Attilával Bécsben krumplit és hagymát válogattunk, Olaszországba almát szedni jártunk. Voltam olyan cégnél is, ahol hatalmas ablakokat kellett emelni. Ott majd leszakadt a derekam!
A Volkswagenhez is felvettek. Körbevezettek, megmutattak mindent, még a munkaruhát is odaadták. Én meg hazamentem, és eldöntöttem, hogy oda bizony nem megyek vissza. Aztán jelentkeztem rendőrnek is, de akkor nagy volt a túljelentkezés, és nem vettek fel. Ma már azt mondom, hála Istennek!
– Miközben kerested a helyedet a munka világában, a sport végig veled maradt. Hogyan találkoztál az MMA-val?
– Attila egyszer megmutatta a tévében a UFC-t. Addig ilyet még nem láttam. Csak néztem tátott szájjal, hogy mi ez a sportág. Abban a pillanatban megtetszett. Másnap már mentünk is kipróbálni.
Aztán az egyik első közös bunyón rögtön kirúgták a fogamat! Szóval elég gyorsan megtapasztaltam, hogy ez nem játék.
– Mégis azt mondod, hogy az első versenyedre nem mertél elmenni. Nehéz elképzelni, hogy Buchinger Iván félt a küzdelemtől.
– Pedig így volt. Féltem. Mindentől. Attól, hogy kikapok, hogy megsérülök, hogy nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Edzeni szerettem, de versenyezni eleinte nem akartam.
Aztán egyszer egy társam, aki nagyjából az én súlycsoportomban indult volna, megsérült. Mondták, hogy menjek el helyette. Én meg mondtam, hogy biztosan nem! Végül valahogy rábeszéltek.
Elmentem. És nyertem.
Onnantól kezdve megfogott az egész.
– Ekkor érezted először, hogy ebből akár komoly sportolói pályafutás is lehet?
– Nem! Én soha nem néztem ennyire előre. Nem gondolkodtam azon, hogy egyszer bajnoki övért megyek, vagy híres sportoló leszek. Csak mentünk versenyezni, nyertünk, aztán egyre jobb ellenfeleket kaptunk, egyre komolyabb szervezetekhez jutottunk. Egyszerűen sodródtam az eseményekkel.
– Manapság egy sikeres MMA-harcost látva sokan a pénzre, a hírnévre és a telt házas arénákra gondolnak. Milyen volt ennek a sportnak az anyagi oldala a kezdetekben?
– Semmilyen! Az elején szinte nekünk kellett fizetnünk azért, hogy versenyezhessünk. Nem voltak nagy pénzdíjak. Sokszor az utazás, a felkészülés is saját költségből ment. Akkoriban nem azért csináltuk, hogy pénzt keressünk. Egyszerűen szerettünk bunyózni.
„Az első menetben azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány”
– Mi volt az, amivel már a kezdetektől előnyt tudtál szerezni az ellenfeleiddel szemben?
– A birkózás. Nagyon erős birkózóalapom volt. Le tudtam vinni az ellenfeleimet a földre, és ott kontrollálni tudtam őket. Ez óriási előnyt jelentett. De később rájöttem, hogy az MMA-hoz ez kevés. Meg kellett tanulnom az állóharcot, a bokszot, a rúgásokat és a földharc más elemeit, például a karfeszítéseket, fojtásokat is. A jiu-jitsu teljesen más világ, mint a hagyományos birkózás.
Ahogy fejlődtünk, egyre jobb szakemberekkel tudtunk együtt dolgozni. Farkiékkal is kapcsolatba kerültünk, és sok olyan dolgot tanultunk, ami korábban hiányzott a tudásunkból.
– A Conor McGregor elleni mérkőzésedet sokan ismerik, de azt mondtad, volt olyan ellenfeled, aki ellene is nehezebb küzdelemre kényszerített.
– Igen, volt. Emlékszem egy csecsen ellenfélre, akiről előtte szinte semmit nem tudtam. Amikor megláttam, azt hittem, valami robotot hoztak ellenem. Olyan fizikai felépítése volt, hogy csak néztem.
Az első menetben úgy megvert, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. De akkoriban még nagyon jól bírtam az ütéseket és a terhelést. Kibírtam azt az első menetet. A másodikban aztán ő elfáradt, én pedig megnyertem a mérkőzést.
Az emberek felállva tapsoltak. Az olyan meccs volt, amelyre a mai napig emlékszem.
Conor McGregor – a vereség, amely megváltoztatta a gondolkodását
Vannak vereségek, amelyeket az ember szeretne kitörölni az emlékezetéből. És vannak olyanok, amelyek nélkül talán soha nem jutna el oda, ahová később megérkezik.
Buchinger Iván számára a Conor McGregor elleni dublini mérkőzés inkább az utóbbiak közé tartozik.
– Amikor megtudtad, hogy Conor McGregor lesz az ellenfeled, tisztában voltál azzal, milyen képességű harcossal fogsz találkozni?
– Nem igazán. Akkoriban még dolgoztam a Metransnál, váltott műszakban. Nappalos, éjszakás, aztán két nap szabad. Ehhez próbáltam igazítani az edzéseket. Volt, hogy éjszakai műszak után mentem edzeni, vagy munka előtt próbáltam valamit csinálni. Pozsonyba is csak havonta egyszer-kétszer jutottam el komolyabb edzésre. Ez nagyon kevés volt.
A gyengébb ellenfelek ellen még így is tudtam nyerni, de ahogy jöttek az igazán jók, már éreztem, hogy ez nem lesz elég.
Conor ellen nem voltam megfelelően felkészülve. Nem készültem eleget olyan ellenfelekkel, akik fordított alapállásból harcoltak. És igazából azt sem tudtam, hogy milyen különleges képességű emberrel fogok találkozni.
– Mi történt, amikor először megláttad őt a mérkőzés előtt?
– Addig volt önbizalmam, amíg meg nem láttam árnyékbokszolni.
Olyat még életemben nem láttam. Ahogy mozgott, amilyen lazán, gyorsan és pontosan ütött, rúgott… Csak néztem, hogy ki ez az ember.
Ott fejben már megtörtem egy kicsit. De megmondom őszintén, szerintem akkor sem lett volna sok esélyem, ha nem török meg. Egyszerűen nem azon a szinten voltam felkészülve.
– Mit adott neked ez a vereség? Mert a pályafutásod nem megtört utána, hanem új lendületet vett.
– Egy hatalmas seggberúgást!
Akkor azt mondtam magamnak, hogy most már össze kell szednem magam. Többet kell edzenem, jobban oda kell figyelnem, jobban kell koncentrálnom. És azt akartam, hogy én legyek a legjobb.
Utána sorozatban nyertem a mérkőzéseket, és körülbelül egy évvel később megszereztem a bajnoki övet is.
Az a vereség pontosan azt adta meg, amire akkor szükségem volt.
A néhány száz nézőtől a húszezres arénákig
– Milyen érzés volt megtapasztalni, ahogy az MMA egy viszonylag szűk kör által követett sportágból hatalmas tömegeket megmozgató látványossággá válik?
– Az elején szinte semmilyen hangulat nem volt a versenyeken. Volt kétszáz, háromszáz, esetleg ötszáz néző, és azok között is rengeteg volt a rokon, a barát, az ismerős.
Magyarországon, Szlovákiában, később Csehországban is ilyen körülmények között versenyeztünk. A Cage Warriorsnál már többen voltak, Oroszországban is komolyabb volt a közeg, de még mindig nem arról beszélünk, amit ma látnak az emberek.
Aztán amikor Szlovákiában és a környező országokban igazán beindult az MMA, teljesen megváltozott minden. Volt, hogy húszezer ember előtt küzdöttem. Az már egészen más érzés.
Amikor pedig megszereztem az egyik, majd a másik bajnoki övet is az Oktagonnál, egyre többen ismertek meg. A közönség akkor már elképesztő energiát tudott adni.
– Ezzel együtt változott meg az életed anyagi értelemben is?
– Igen. Volt egy időszak, amikor már úgy láttam, hogy ebből meg lehet élni. Felmondtam a munkahelyemen, Németországba mentem készülni, ott volt a csapatom, miközben Oroszországba jártam versenyezni.
Ez több éven keresztül így ment. Akkor tényleg a sportra tudtam koncentrálni, és komolyabban tudtam foglalkozni vele.
„Régen kaptam egy ütést, és azt mondtam: adjál még tízet!”
Az idő azonban a legnagyobb bajnokokat sem kerüli el. A test, amely hosszú éveken keresztül szinte minden parancsnak engedelmeskedett, egyszer csak másként kezd válaszolni.
Buchinger Iván erről is meglepő természetességgel beszél.
– Ha ma belépsz a ketrecbe, ugyanazok az ösztönök és reflexek dolgoznak benned, mint tíz évvel ezelőtt?
– Nem. Régen sokkal jobb volt minden. Gyorsabb voltam, jobban bírtam, más volt a kitartásom.
Régen kaptam egy ütést, és azt mondtam: jól van, adjál még tízet! Ma már másként érzem ugyanazt az ütést. Észreveszem, hogy változik a testem.
A lelkem még mindig ugyanazt akarja. De a testem már nem mindig engedi azt, amit szeretnék.
– A következő ellenfeled fiatalabb, erős, és komoly képességekkel rendelkezik. Mennyire nehéz ezt elfogadni úgy, hogy közben továbbra is győzni akarsz?
– Nem könnyű. Körülbelül tíz évvel fiatalabb nálam, nagyon erős, és az állóharcban meg a földön is jó. Tudom, hogy nehéz mérkőzés lesz.
Engem most már egy kicsit az is zavar lelkileg, hogy nem tudok annyit edzeni, mint régen. Érzem, hogy egy ilyen szintű meccshez több kellene, de egyszerűen nem mindig tudok többet kihozni magamból.
Ugyanakkor én még mindig hiszek a képességeimben. Ha elvállalok egy mérkőzést, azért megyek oda, hogy nyerjek. Amit a testem enged, azt mindent ki fogok hozni belőle.
– Van külön taktikád az ilyen ellenfelekre?
– Igazából mindenkire ugyanaz a taktikám. Nyerni akarok. Megpróbálom levinni a földre, kontrollálni, befejezni a mérkőzést, vagy ha úgy alakul, kiütni. Persze megnézem, milyen az ellenfél, de nem szoktam mindenki ellen teljesen külön taktikát felépíteni.
Nálam nagyon sok minden ösztönből jön.
A család – ahol a bajnoki övek már nem számítanak
A beszélgetés ezen pontján félretettük a küzdősportot. Legalábbis megpróbáltuk.
Mert hamar kiderült, hogy a sportoló élete és a családapa mindennapjai nem választhatók el egymástól. A győzelmek mögött ugyanis sokszor olyan lemondások húzódnak meg, amelyekről a közönség semmit sem tud.
– Láttam egy felvételt, amelyben a fiad azt mondja, hogy te vagy a példaképe. Egy apának ez talán az egyik legszebb elismerés. Te hogyan éled ezt meg?
– Én nem vagyok ebben olyan biztos. Lehet, hogy tényleg így gondolja, de ő egészen más világ, mint én.
Iván most lesz tizenhárom éves, és éppen abban a korban van, amikor már kezdi a saját útját keresni. Megmondom őszintén, a kapcsolatunk lehetne jobb is.
Nekem nagyok az elvárásaim vele szemben. Néha azt szeretném, hogy bizonyos dolgokat úgy csináljon, ahogy én helyesnek tartom. Közben meg tudom, hogy neki is meg kell találnia a saját útját. Ez nem olyan egyszerű.
– Érdekes, amit mondasz, hiszen te magad sem tudtad gyerekként, hogy mit akarsz az élettől. Nem lehet, hogy most egy kicsit saját magadat látod benne?
– De, ebben biztosan van valami. Én sem találtam a helyemet sokáig, és ő sem találja még igazán.
Csak én úgy érzem, hogy ő már látja előttem, mire lehet jutni munkával, kitartással, és mégsem mindig teszi meg azt, amit szerintem megtehetne.
Nagyon ügyes gyerek, tehetséges, de sokszor kényelmes. Aztán ha belegondolok, lehet, hogy én is pontosan ilyen voltam.
– Mennyire hasonlítotok egymásra a sporton kívül? Vannak közös érdeklődési köreitek?
– Éppen ez az, hogy sok mindenben teljesen különbözünk. Ő szeret focit nézni, én szinte soha nem nézek focit. Szeret horgászni, én meg életemben nem nagyon fogtam horgászbotot a kezembe.
De amikor eljön a mérkőzéseimre, nagyon tud nekem szurkolni. Érzem, hogy szeret, és ez természetesen fontos nekem.
– A kislányod, Lana még egészen más életkorban van. Vele milyen a kapcsolatod?
– Ő most négyéves, novemberben lesz öt. Mindkét gyerek nagyon anyás. Nem is tudom, én néha olyan nehezen fejezem ki magam ezekben a dolgokban. Nem arról van szó, hogy ne szeretnének, vagy én ne szeretném őket. Egyszerűen ilyen a természetem.
Az apaságról beszélve Iván hangjában már nincs ott az a magabiztosság, amellyel a földharcról vagy a mérkőzések taktikájáról beszél. Keresi a megfelelő szavakat, olykor elneveti magát, máskor megáll egy pillanatra.
Nem próbál tökéletes apának látszani.
Talán éppen ettől válik különösen emberivé ez a beszélgetés. Mert miközben a sportban pontosan tudja, hogyan kell küzdeni és alkalmazkodni, az apaságban ő is ugyanazokkal a kérdésekkel szembesül, mint sok más szülő: mennyit várhat el a gyermekétől, mikor kell irányítania, és mikor kell hagynia, hogy a saját útját járja.
„A feleségem jóformán egyedül vitte végig a házunk építését”
– Beszéljünk Zsuzsáról, a feleségedről. Milyen szerepe volt abban, hogy eljutottál a sportág élvonalába?
– Hatalmas. Nagyon sokat köszönhetek neki.
Már körülbelül húsz éve ismerjük egymást. Az elején még ő is úgy élte meg a versenyzésemet, mint én. Mentünk a meccsekre, nyertünk, néha kikaptunk, aztán ment tovább az élet.
De amikor elkezdtem komolyan versenyezni, és Németországba jártam készülni, minden megváltozott.
A fiunk még kicsi volt, én pedig rengeteget voltam távol. Kimentem két-három hétre, aztán hazajöttem egy hétre, majd újra mentem vissza.
Sok mindent ő csinált otthon egyedül. Közben építkeztünk is, és jóformán ő vitte végig az egész házunk építését, miközben én nem voltam otthon.
– Visszatekintve nem érzed úgy, hogy a sportolói sikerekért a családod is komoly árat fizetett?
– De, biztosan. Lehet, hogy a fiammal való kapcsolatom is részben ezért olyan, amilyen. Nem mondom, hogy rossz, de lehetne jobb.
Amikor kicsi volt, sokszor nem voltam otthon. Mire hat-hét éves lett, addigra is rengeteg időt töltöttem távol.
Zsuzsa viszont mindig mellettem állt. És most is támogat. Ha fáradt vagyok, akkor is mondja, hogy menjek edzeni, ne legyek lusta. Gondoskodik az étkezésről, segít a felkészülésben.
Most is azt mondja, hogy menjek ki Németországba a régi csapatomhoz, mert ott igazán keményen tudnék készülni. Csak hát már én sem vagyok ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt voltam.
Sokat köszönhetek neki. Tényleg nagyon sokat.
A bajnok hétköznapjai – munka, edzés, család és a megélhetés
– Az emberek gyakran úgy képzelik, hogy egy ilyen szintű sportoló reggel felkel, edz, eszik, pihen, majd újra edz. Nálad hogyan néz ki egy átlagos nap?
– Hát, jó lenne, ha tényleg csak ebből állna!
De én most is dolgozom, ráadásul váltott műszakban. Emellett edzek, személyi és csoportos edzéseket is tartok.
Amikor szabadnapom van, általában hat-hét óra körül kelek. Kicsit átmozgatom magam, nyújtok, aztán visszük a kicsit az óvodába. Sétálunk egyet, reggelizek, majd kilenc-fél tíz körül megyek edzeni.
Utána hazamegyek, elintézem, amit kell, pihenek valamennyit, aztán délután újra edzés következik. Közben ott vannak az emberek is, akikkel foglalkozom.
Ez így együtt nagyon sok.
– Vagyis miközben a közönség egy sikeres, ismert sportolót lát, neked ugyanúgy foglalkoznod kell a megélhetéssel, a munkával és a hétköznapi kötelezettségekkel.
– Pontosan. A versenyzésből nem jön mindig pénz. Ha nincs mérkőzés, akkor abból nincs bevétel sem. Ezért jó, ha van munka, vannak edzések, amelyekből pluszjövedelem származik.
Csakhogy mindez elveszi az energiát a saját felkészülésemtől.
Régebben ezt annyira nem éreztem. Most viszont már igen. Ezért próbálok visszavenni a munkából, átszervezni a műszakjaimat, kevesebb edzést vállalni másokkal, és inkább magamra koncentrálni.
Az étkezésre és a regenerációra is jobban odafigyelek. Most már sokkal tudatosabban kell csinálnom mindent.
Aki kívülről nézi egy bajnok életét, sokszor csak a győzelmet látja. A ketrecben felemelt kezet, a bajnoki övet, a tapsoló közönséget.
Azt azonban már kevesebben látják, amikor ugyanaz az ember másnap munkába indul, amikor fáradtan is edzenie kell, vagy amikor a családjának kell időt és figyelmet adnia.
Buchinger Iván története ezért jóval több egy sikeres sportkarriernél. Annak a valósága is benne van, hogy a hírnév nem mentesít senkit a mindennapi élet feladatai alól.
„Most süt a nap, holnap vihar van. De egyszer megint kisüt.”
Beszélgetésünk végén arra kértem Ivánt, hogy a megszerzett tapasztalataiból adjon valamit útravalóul az olvasóknak. Ne feltétlenül sportolói tanácsot, hanem olyasmit, ami a hétköznapi életben is kapaszkodót jelenthet.
– Ha most egy fiatalember állna előtted, aki tele van bizonytalansággal, nem tudja, merre induljon, és fél a kudarctól, mit mondanál neki?
– Azt, hogy menjen a céljai után, akkor is, ha nehéz.
Mert nekem is volt rengeteg nehézségem. Voltam beteg, volt műtétem, amikor megijedtem, hogy mi lesz velem. Volt olyan időszak, amikor nem volt mérkőzésem, és nem tudtam, hogyan tovább.
Mindig van valami probléma. De valahogy mindig megoldódnak a dolgok.
Én úgy látom ezt, hogy most süt a nap, holnap jön egy vihar. Lehet, hogy két hétig is vihar lesz. De aztán egyszer megint kisüt a nap.
Ezt kell megérteni. Nem szabad rögtön feladni.
– És mit üzennél azoknak, akik már túl vannak a fiatal éveiken, és úgy érzik, az életük aktívabb része mögöttük van?
– Azt, hogy figyeljenek magukra. Nagyon fontos a mozgás, az erősítő edzés, a megfelelő táplálkozás. Az idősebb embereknek is szükségük van arra, hogy karbantartsák a testüket.
Ha valaki hosszú ideig szeretne egészségesen és jó életminőségben élni, akkor ezért tennie is kell. Nem lehet mindent a véletlenre bízni.
A győzelem, amelyet nem lehet bajnoki övvel mérni
Amikor véget ért a beszélgetésünk, azon gondolkodtam, milyen különös utat jár be olykor az ember.
Egy bősi fiú, aki gyerekként megszökött a birkózóedzésekről. Egy komáromi diák, aki nem találta a helyét az iskolában, de fáradhatatlanul rótta az utat a kollégium és az edzőterem között. Egy fiatalember, aki betont kevert, almát szedett, hagymát válogatott, és még csak nem is sejtette, hogy egyszer nemzetközi arénákban fognak szurkolni neki.
Aztán jött a sport, a győzelmek, a vereségek, Conor McGregor, a bajnoki övek és a hírnév.
De talán nem is ezek jelentik Buchinger Iván történetének legérdekesebb részét.
Hanem az, hogy a sikerek ellenére sem próbálja elhitetni magáról, hogy mindenre tudja a választ.
Beismeri, hogy valaha félt. Hogy nem mindig készült megfelelően. Hogy ma már nem olyan gyors, mint régen. Hogy a családja sokat áldozott fel a pályafutásáért. És hogy apaként olykor nehezebb megtalálnia a helyes utat, mint egy tapasztalt ellenféllel szemben a győzelemhez vezető technikát.
A sportban megtanulta, hogy a földre kerülés még nem jelenti a mérkőzés végét. Hogy olykor éppen a legnehezebb helyzetből lehet fordítani. És hogy egy vereség néha többet adhat, mint tíz könnyű győzelem.
Az élet azonban nem mindig kínál egyértelmű szabályokat, súlycsoportokat és három vagy öt menetet.
Nincs bíró, aki megmondja, mikor kezdődik a következő küzdelem. Nincs pontozólap, amely eldönti, elég jó apák, férjek vagy emberek voltunk-e.
És talán éppen ez az a mérkőzés, amelyre egyikünket sem lehet tökéletesen felkészíteni.
Buchinger Iván történetéből számomra végül nem az a legfontosabb tanulság, hogyan válhat valakiből bajnok.
Hanem az, hogy az ember akkor is tovább fejlődhet, amikor már számos győzelem van mögötte. Hogy az erő nemcsak az ütésben, a kitartásban és a fizikai teljesítményben rejlik, hanem abban is, ha képesek vagyunk szembenézni saját gyengeségeinkkel.
Mert az igazi nagyságot nem feltétlenül az mutatja meg, hogy hányszor győztünk mások felett, hanem az, hogy mennyire merünk őszinték lenni önmagunkkal.
Less Károly
