Mi történik az emberrel, amikor egy egész életen át hatalommal rendelkezik, majd egy napon úgy dönt, hogy átadja azt? Valóban le lehet mondani a hatalomról, vagy az évtizedek alatt annyira az ember részévé válik, hogy nélküle már önmagát sem találja? És vajon az őrület az, amikor valaki elveszíti kapcsolatát a valósággal – vagy éppen akkor kezd először igazán tisztán látni?
William Shakespeare több mint négyszáz éves tragédiája ezekkel a kérdésekkel érkezik a Komáromi Jókai Színház színpadára. A Lear király bemutatóját október 9-én, pénteken 19 órakor tartják, Roman Polák rendezésében.
A bemutatót megelőző sajtótájékoztatón Roman Polák rendező, a Lear királyt alakító Mokos Attila Jászai Mari-díjas színművész, valamint a társulat új tagjai, Ollé Erik, Katona Eszter és Balla Barnabás beszéltek arról, milyen Lear születik Komáromban, és miért lehet Shakespeare története talán éppen ma különösen közel hozzánk. A beszélgetést Finta Viktória dramaturg vezette.
Két történet találkozik: az öregség és a hatalom története
Roman Polák számára a Lear király nem ismeretlen terület. Először 1994-ben rendezte meg a darabot a brünni Nemzeti Színházban. Akkor még negyvenéves sem volt.
Most, több mint harminc év elteltével egészen másként tekint ugyanarra a műre.
A rendező szerint ennek nem elsősorban színházi, hanem emberi oka van. Fiatalon már rendelkezhetett rendezői tapasztalattal, de Lear valódi kérdéseit még nem feltétlenül élhette át. Ma viszont sokkal közelebb érzi magához az idős ember történetét, aki szembesül azzal, hogy az életének utolsó szakasza egyáltalán nem úgy alakul, ahogyan korábban elképzelte.
Lear ugyanis nem egyszerűen egy király, aki elveszíti az országát.
Egy ember, aki átadja a hatalmát, de valójában nem tudja elfogadni, hogy többé már nem ő rendelkezik vele.
Polák szerint a tragédiában két nagy téma fonódik össze: az öregedés és a hatalom átadásának kérdése. Lear hosszú éveken keresztül uralkodott. A hatalom ezért már nem egyszerűen tisztség számára, hanem identitásának része. Amikor formálisan lemond róla, azt feltételezi, hogy annak tekintélye és ereje továbbra is vele marad.
Csakhogy ez illúzió.
A rendező megfogalmazásában ez minden olyan ember nagy tévedése lehet, aki túl sokáig élt együtt a hatalommal: egy idő után úgy érzi, hogy az szinte a sejtjeiben van, és természetes állapotnak tekinti, hogy továbbra is ő irányítson.
Nem politikai előadás – mégis fájdalmasan mai
A hatalom kérdése természetesen óhatatlanul felidézi a jelen világát is. Roman Polák a sajtótájékoztatón több mai politikai példát is említett, ugyanakkor egyértelművé tette: nem politikai pamfletet és nem leegyszerűsítő, aktivista előadást készítettek.
A Lear király ennél lényegesen összetettebb.
Az előadás nem azt szeretné megmondani a nézőnek, hogyan gondolkodjon a világról. Sokkal inkább olyan emberi mechanizmusokat mutat meg, amelyek koronként változó formában, de újra és újra visszatérnek.
Mi történik azzal, aki elveszíti a hatalmát?
És mi történik azokkal, akik megkapják?
Tanul-e az új nemzedék az előtte járók hibáiból, vagy ugyanazokat a mechanizmusokat ismétli meg, esetleg még kegyetlenebb formában?
Polák szerint Shakespeare drámájának ereje éppen abban rejlik, hogy nincs egyetlen megfejtése. Hiúság, önzés, kegyetlenség, szexualitás, szeretet, családi kapcsolatok, hatalom és kiszolgáltatottság egyszerre vannak jelen benne. Amikor pedig a megszokott világ szétesik, előtörnek azok az ösztönök is, amelyeket addig a társadalmi rend kordában tartott.
Talán ezért lehet Shakespeare műve több mint négyszáz év elteltével is zavarba ejtően ismerős.
Más korban élünk, más ruhákat viselünk, más politikai rendszereket építünk – az ember azonban sokszor ugyanazokkal a kérdésekkel küzd.
„A nyaram ráment Learre”
A címszerep önmagában is hatalmas színészi feladat.
Mokos Attila elmondása szerint már a nyara jelentős részét a szerepre való felkészülés töltötte ki. Nem csupán a megtanulandó szöveg mennyisége jelentett kihívást, hanem Shakespeare nyelve is.
Az előadás Nádasdy Ádám fordítására épül. A modernebb, közvetlenebb nyelv ellenére minden mondat mögött pontos jelentések és gondolati rétegek húzódnak. A színész szerint ezeket előbb meg kell fejteni: tudni kell, hogy minden egyes mondat valójában miről szól, mielőtt az ember hitelesen megszólaltathatná.
A lelki felkészülés azonban már más kérdés.
Az ugyanis nem történhet meg előre.
A próbafolyamat során derül ki, hogyan épül fel Lear világa, hogyan mozdul egyik lelkiállapotból a másikba, és miként csúszik egyre távolabb attól a valóságtól, amelyet korábban uralni vélt.
Mokos Attila Learje olyan ember, aki elveszítette a hatalmát, de képtelen megbékélni ezzel. Az ebből fakadó trauma egyre mélyebbre vezeti.
Vannak pillanatok, amikor tisztán lát.
Aztán ismét visszazuhan.
A reális és irreális világ között járkál, olykor szinte ki-be lépve saját tudatából.
Színészileg éppen ez teszi különlegessé a szerepet. Mokos Attila szerint az ilyen szélsőséges állapotok rendkívül izgalmasak, ugyanakkor komoly koncentrációt és folyamatos „agyi frissességet” követelnek. Lear lelkiállapota ugyanis pillanatok alatt változhat.
Egyszer király. Máskor apa. Egyszer sértett ember. Máskor elveszett öregember. Hol őrültnek látjuk, hol pedig talán ő az egyetlen, aki végre kezdi megérteni, mi történik körülötte.
A Bohóc talán nem is csak Bohóc
Shakespeare királydrámáiban a Bohóc különleges figura.
Megteheti azt, amit mások nem: kimondhatja az igazságot a királynak. Szembesítheti hibáival, gyengeségeivel, sőt akár bűneivel is.
A komáromi előadásban azonban Roman Polák ennél is mélyebbre ásott.
A Bohócot alakító Ollé Erik arról beszélt, hogy a rendező olyan értelmezési rétegeket nyitott meg előtte, amelyek teljesen felülírták a szerepről korábban kialakított képét.
Mokos Attila pedig egy különösen érdekes Shakespeare-értelmezést idézett fel: eszerint a Bohóc akár Lear egyik alteregójaként, másik énjeként is értelmezhető.
Amikor Learből időnként előtör a tisztánlátás, mintha a Bohóc szólalna meg.
Mintha a két szereplő bizonyos pillanatokban ugyanannak az embernek két oldala lenne.
Az egyik az uralkodó Lear: hiúsággal, hatalomvággyal, sértettséggel és tévedésekkel.
A másik pedig az az énje, amely még képes erkölcsösen és józanul ránézni a világra.
Ez volna a Bohóc.
A rendezés ezt nem direkt módon, nem valamiféle látványos megfejtésként kívánja elmondani. Sokkal finomabban, a szituációkban, a két figura közötti különös kapcsolódásokban jelenik meg.
Cordelia legnagyobb útja: megbocsátani
A Lear király egyik legfájdalmasabb kapcsolata az apa és legkisebb lánya, Cordelia között feszül.
Cordeliát Katona Eszter alakítja.
A történet elején Lear azt várja három lányától, hogy mondják el, mennyire szeretik őt. Cordelia azonban nem hajlandó hízelgéssel bizonyítani szeretetét. Apja ezért kitagadja és eltaszítja magától.
Később mégis ő az, aki visszatér hozzá.
Katona Eszter szerint Cordelia útjának legfontosabb állomása nem egyszerűen a felnőtté válás.
Hanem a megbocsátás.
Megbocsátani annak az apának, aki eltaszította magától.
A színésznő ezt az emberi élet egyik legnehezebb feladataként fogalmazta meg: gyermekként megbocsátani a szüleinknek.
Cordelia tehát nem azért válik erőssé, mert legyőzi az apját, hanem azért, mert képes visszatérni hozzá akkor is, amikor Lear már szinte mindent elveszített.
Mit tesz a hatalom azzal, aki hirtelen megkapja?
Balla Barnabás Cornwall hercegét, Lear középső lánya, Regan férjét alakítja.
Az ő történetében egy másik kérdés kerül előtérbe: mi történik az emberrel, amikor váratlanul valódi hatalom kerül a kezébe?
Barnabás elmondása szerint eleinte Cornwall gonoszságát próbálta megtalálni. A próbafolyamat során azonban rájött, hogy ez tévút.
Nem a „gonosz embert” kell keresnie.
Hanem a politikust.
Cornwall ugyanis nem beleszületett ugyanabba a hatalmi helyzetbe, mint Lear lányai. Neki el kellett jutnia oda. Ezért azt, amit megszerzett, mindenáron meg akarja tartani.
Mert megszerezni nehéz volt. Elveszíteni viszont nagyon könnyű lehet.
Ez a felismerés jóval árnyaltabbá teszi a figurát, mint ha pusztán negatív szereplőként tekintenénk rá.
Magyar Shakespeare egy szlovák rendező szemével
A komáromi Lear király próbafolyamatának különlegessége az is, hogy Roman Polák szlovák anyanyelvű rendező magyar nyelvű társulattal dolgozik, miközben ő maga cseh Shakespeare-fordítást használ.
Ez első hallásra komoly akadálynak tűnhet.
A rendező szerint azonban a színházban a nyelv önmagában soha nem minden.
A próbák során természetesen folyamatosan össze kellett vetni a különböző fordításokat. Ha egy adott rendezői gondolat vagy mögöttes jelentés máshogyan jelent meg a cseh és a magyar változatban, meg kellett vizsgálni, hogy ugyanaz a szándék hogyan építhető fel a magyar szövegből.
De Polák szerint ennél sokkal fontosabb egy másik „fordítás”.
Minden rendezés fordítás az irodalom nyelvéről a jelentés nyelvére.
A színész feladata ugyanis nem egyszerűen az, hogy kimondja Shakespeare mondatait.
Tudnia kell, mit gondol közben.
Mit akar eltitkolni.
Miben hazudik.
Mitől fél.
Mit akar elérni a másik embernél.
A rendező és a színész valódi közös munkája ennek a mögöttes tartalomnak a megtalálása. Roman Polák szerint éppen ezért ugyanazt a Shakespeare-darabot száz rendező százféleképpen olvashatja, és ettől maradhat a színház évszázadokon keresztül élő művészet.
A nyelvi különbség tehát nem feltétlenül korlát.
Polák saját példáival érzékeltette, hogy számos olyan előadást látott már a világban, amelynek nyelvét egyáltalán nem beszélte. Mégis pontosan érzékelhető volt számára, mikor hiteles egy színész, mikor gondolja valóban azt, amit mond, és mikor marad puszta deklamáció az egész.
A színház ugyanis egyszerre közvetít érzelmet és gondolatot.
Ehhez pedig nem mindig szükséges ugyanazt a nyelvet beszélnünk.
Nincs kész válasz a végén
A Lear király egyik legizgalmasabb tulajdonsága, hogy nem kínál egyszerű erkölcsi összegzést.
Lear nem jut el egy olyan pontra, ahol világosan kimondhatná: ezt rontottam el, ezt tanultam meg, most pedig már értem a világot.
Mokos Attila szerint Shakespeare erre nem ad lehetőséget.
Lear elméje időnként kitisztul, majd ismét elhomályosul. A végén, halott lányával a karjában is emlékek, arcok és valóságfoszlányok csúsznak egymásra.
Nincs felkiáltójel.
Nincs didaktikus tanulság.
Nincs kényelmes lezárás.
A kérdés nyitva marad.
Talán éppen ettől olyan kegyetlen és gyönyörű Shakespeare tragédiája.
Mert Lear története végül már nem királyokról szól.
Hanem arról az emberről, aki egész életében azt hitte, hogy ő irányít.
Aztán egyszer csak elveszíti a hatalmát, elveszíti a tekintélyét, elveszíti a biztonságát, lassan elveszíti önmagát is, és mindabból, amit egykor királyságnak nevezett, végül alig marad valami.
Csak egy apa. Egy öregedő ember. Egy tévedéseivel szembesülő lélek.
És talán éppen ekkor, amikor már szinte semmije sincs, válik először igazán emberré.
A Komáromi Jókai Színház új Lear királya ezért aligha egyszerű történelmi tragédia lesz. Sokkal inkább tükör.
Hatalomról. Családról. Öregedésről. Hiúságról. Megbocsátásról. És arról a pillanatról, amikor minden szerep lehull rólunk, és már csak az marad, akik valójában vagyunk.
(MEL)
