Azt mondják, 1986 tavasza szokatlanul meleg volt Ukrajna északi részén. A fák korán lombot bontottak, a Pripjaty folyó csillogott a napfényben, a város parkjaiban nevetés hangzott. A fiatalok piknikeztek, a gyerekek fagylaltozva futkároztak, és senki sem sejtette, hogy mindezek az apró boldogságmorzsák az utolsó emlékké válnak egy közelgő rettenet előtt.
Április 25-én este a csernobili atomerőműben dolgozók még a szokásos ütemben végezték feladataikat. Azonban a negyedik reaktorban egy biztonsági teszt indult el – egy teszt, amelyről később kiderült, hogy súlyos hibákat rejtett magában. Egy sor rossz döntés, figyelmen kívül hagyott figyelmeztető jelek, és végül: a katasztrófa.
Április 26-án, hajnali 1:23-kor egy robbanás rázta meg a földet. A reaktor fölött fekete füst és kékes fény keveredett az ég felé, a levegőt égetett grafit és olvadt fém szaga töltötte meg. Az első tűzoltók néhány perc alatt megérkeztek, nem tudva, hogy az ellenség, amellyel szembenéznek, nem csak a lángok, hanem a láthatatlan halál is.
Fiatal férfiak – huszonévesek többsége – sisakban és vizes rongyokkal az arcukon rohantak be az izzó pokolba. A rádiójukban nem hangzott el figyelmeztetés, senki sem mondta ki a szót: sugárzás. Néhány órával később többen már a kórházak sugárbetegség részlegein feküdtek, testüket hólyagok borították, tüdejük vérrel telt meg. És még mindig nem tudták, miért.
Pripjatyban, az erőmű melletti fiatal városban az emberek tovább éltek, mint minden más szombat reggelen. Gyerekek indultak iskolába, háziasszonyok a piacra. A sugárzás, amely akkor már ezerszeresen meghaladta a biztonságos szintet, némán áramlott az utcákon, behatolt az ablakok résein, rárakódott a játékokra, a virágokra, a frissen mosott ruhákra.
Aztán délután végre elhangzott az utasítás: evakuáció. Nem volt idő csomagolásra, nem volt idő búcsúzni. „Csak néhány napra megyünk” – mondták a hivatalnokok a hangosbeszélőkön. De azok, akik felszálltak az evakuációs buszokra, többé sosem térhettek vissza az életükhöz, amelyet addig ismerték.
A némaság öröksége
Sokáig nem lehetett tudni, mi is történt valójában. A világ Svédországon keresztül értesült a szennyezésről, amikor egy atomerőmű dolgozói rejtélyes sugárzást mértek. Addigra Csernobilból már Európa felé sodródott a láthatatlan porfelhő, amely évtizedekre beírta magát a kontinens történelmébe.
A szovjet vezetők hallgattak. A büszkeség, a hatalom megőrzésének vágya fontosabb volt, mint az emberéletek. Az igazság csak szivárgott, mint egy repedezett gát rései között az ár.
A visszatérők
Évek múltán, amikor a világ már újabb tragédiákról beszélt, néhány idős asszony, néhány makacs férfi visszamerészkedett Csernobil környékére. Az elhagyott falvak között, a természet által visszafoglalt utakon, ők újraépítették az élet apró szigeteit. Teát főztek a romos házakban, imádkoztak a rég elhunytakért, és estefelé – amikor a szél elcsendesedett – hallgatták a madarak énekét egy kihalt világban.
Én, amikor Csernobilról olvasok, vagy a túlélők történeteit hallgatom, mindig egy érzés kerít hatalmába: valami mély, nyomasztó szomorúság, de valami még ennél is erősebb – csodálat azok iránt, akik a legsötétebb éjszakában is képesek voltak megőrizni az emberi méltóságot.
Az örök figyelmeztetés
Csernobil nem csupán a múlt egy fejezete. Csernobil egy kérdés, amit újra és újra fel kell tennünk magunknak: hogyan bánunk a hatalommal, a tudománnyal, a természettel, egymással? Tudunk-e tanulni abból, ami ott megtörtént, vagy a feledés homályában újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat?
Csernobilban nemcsak a falak omlottak össze. Ott omlott össze a hit abban, hogy az ember ura mindennek, hogy következmények nélkül játszhat az elemekkel. Ott tanultuk meg végleg, hogy a természet nem felejt.
És mégis, a romok között is, a szélben hajladozó napraforgók alatt, a repedezett aszfalton áttörő fűszálak között újra és újra megszületik valami: az élet.
(lk), fotók: archívum