Premier a Tátra moziban október 4-én (pénteken) 19:45-től!
Todd Phillips 2019-es Joker című filmje nemcsak a mozivászon, hanem a néző lelkén is mély, szinte kitörölhetetlen nyomot hagyott. A Gotham legsötétebb bugyraiból felkapaszkodó karakter szólófilmjének egyfajta utórezgéseként megjelenő Joker: Kétszemélyes téboly pedig még mélyebbre ássa magát a zavarodottság, önpusztítás és emberi romlottság bűzölgő mocsarába.
A film Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) és egy új, démoni alak, Hugo Strange pszichiáter (Robert Pattinson) elmék harcát helyezi fókuszba. Ez a történet a mentális betegség nem csak ábrázolásában merül el, de annak boncolgatásában is, hogy hol ér véget az őrület, és hol kezdődik az emberi tisztánlátás. Fleck és Strange között olyan intenzív dinamika feszül, hogy a néző szinte érzi, ahogy mindkét karakter elméjében egyre inkább összemosódik a normalitás és a téboly határa.
A film egyaránt játszik a realitás és az illúzió határvonalával. Az operatőri munka és a zenei aláfestés gyönyörűen összhangban van azzal a zavarodott világképpel, amelyet Joker szemszögéből láthatunk. A képvilág sokszor szándékosan elmosódott, megkérdőjelezve, hogy amit látunk, valóban történik-e, vagy csupán Fleck elméjének kivetülése. Ez a vizuális kettősség nagyszerűen reflektál a film központi témájára, amely az őrület és a racionális gondolkodás közti keskeny, vékony vonalon táncol.
Joaquin Phoenix újfent zseniálisan ragadja meg Joker eltorzult, groteszk személyiségét. Míg az első filmben a karakter fokozatos átalakulását követhettük, addig itt egy már teljesen felépített, szinte mitikus szintre emelkedett tébolyult alakot látunk. Phoenix játéka annyira lehengerlő, hogy nézőként is könnyedén elsüllyedünk abban a káoszban, amelyet megtestesít. Az apró gesztusok, rejtélyes félmosolyok és ideges mozdulatok mind olyan részletek, amelyek egyszerre taszítanak és vonzanak minket a karakterhez.
Robert Pattinson Strange-je egy másik dimenziót hoz a filmbe. Az ő karaktere nem csupán egy egyszerű antagonista, hanem Fleck tükörképe. Pattinson játéka hideg és számító, egy olyan pszichológust mutat be, aki maga is a határvonalon táncol. Egyre inkább belemerül Fleck tébolyába, s ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy mindkettőjüket ugyanaz a kérdés hajtja: Ki az igazán őrült ebben a világban?
A forgatókönyv bravúrosan egyensúlyoz a feszültség és az intellektuális mélység között. A dialógusok nemcsak feszültek, de filozófiai síkon is megérintik a nézőt, elgondolkodtatva az emberi természet alapvető kérdésein: vajon mindannyiunkban ott lappang a káosz magja, amely csak arra vár, hogy felszínre törjön? A rendező Todd Phillips most még mélyebb szinteken vizsgálja Joker karakterét, mintha Fleck és Strange találkozása egy gigantikus pszichológiai kísérlet lenne, amelyben mindketten egymás elméjét próbálják szétszedni, darabokra szedni és újra összerakni.
A Joker: Kétszemélyes téboly nem könnyű néznivaló. A film végére nem marad más, csak a kietlen, érzelmileg kifosztott üresség érzése, amely talán az egyik legerősebb visszajelzés arra, hogy egy igazán kiemelkedő műalkotással van dolgunk. Ez nem csupán egy szuperhősfilm, hanem egy mélyen pszichologizáló, intellektuális tabló az emberi lélek legsötétebb bugyairól.
Összességében a Joker: Kétszemélyes téboly egy lélegzetelállító pszichológiai thriller, amely tovább feszegeti az őrület határait. Joaquin Phoenix és Robert Pattinson zseniális kettőse, valamint Todd Phillips mesteri rendezése mindenképpen egy olyan filmet eredményezett, amely nem csak megérint, hanem sokáig velünk is marad – mint egy kísértet, amely sosem hagy nyugodni.
(lk), foto: archív
