Magyar-történelem szakon végeztem a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán (ma Nyugat-Magyarországi Egyetem), de már az utolsó évben elkezdtem újságírással foglalkozni. Most azonban lehetőségem nyílt egy érettségi előtt álló fiatalt korrepetálni történelemből. Épp a feudalizmust és a rendiséget ismételtük át, ahol szembe jött velünk a 18. századi mondás: „nobilitas obligat”, azaz a nemesség kötelez. Báró Bánffy Miklóst hallgatva bizonyosodtam meg róla, hogy ez nem csupán egy elcsépelt szókapcsolat, hanem valóban egy belülről fakadó viselkedési norma.
Szarvasagancs és kereszt (ez a Zichy család címere) címmel szerveztek beszélgetős estet a komáromi Zichy-pontban, a Villa Camarum szervezésében, ahol Sárközi János vendége báró Bánffy Miklós volt. Az előadás első felében a Zichy család darufalvi ágának családfájával foglalkoztak, hiszen ők voltak azok, akik földeket birtokoltak Komáromban és Komáromszentpéteren. A darufalvi ághoz tartozott Zichy Wladimir (szláv keresztneve a Zichyek lengyel kapcsolataira utal), az ő unokája a jelenleg Leányváron élő báró Bánffy Miklós, aki anyai ágon a Zichy család leszármazottja.
„Édesapám (báró Bánffy Dániel – a szerk.) első házassága nem sikerült. Noha nem ő volt a legidősebb, akkoriban mégis ő volt a Bánffy család feje. Az erdélyi arisztokráciáról tudni kell, hogy kicsi és nem túl vagyonos, a különféle eseményeken, bálokon mondhatni ugyanaz az 50 ember találkozott. Zichy Wladimirnak és feleségének, Zichy Melániának (unokatestvérek voltak) volt három szemrevaló lánya. Úgy tartották, hogy Eleonóra a legrámenősebb, Jozefa a legszebb és Mária a legokosabb. Apám és Eleonóra már mondhatni jegyben jártak, amikor egyik nap négyesben kikocsiztak. Apám a kocsikázás során felvetette, hogy sok gyereket szeretne, mire Eleonóra rávágta, hogy ő azonban egyet sem. A kérdést Máriának is feltette, aki testvérével ellentétben azt felelte, hogy természetesen szintén nagy családra vágyik. Apám még aznap délután megkérte Mária kezét, akivel aztán hét gyermekük született. Jozefa, aki meglátásom szerint élete végéig apámba volt szerelmes, és Eleonóra sem ment férjhez” – mesélte el szülei nem mindennapi történetét a báró, aki a család legkisebb gyermekeként 1948-ban született, abban az időben, amikor finoman szólva sem volt biztonságos arisztokratának lenni.
Hogy báró Bánffy Miklós nem Erdélyben látta meg a napvilágot, hanem Budapesten, az a történelem „műve”, ahogy ő fogalmazott egy korábbi interjújában. Édesapját Teleki Pál 1940-ben felkérte, hogy vegyen részt a kormányalakításban. Báró Bánffy Dániel négy éven át volt földművelésügyi miniszter, ami a család Budapestre költözését vonta maga után. A kommunisták 1946-ban kisemmizték, majd 1951-ben a rózsadombi villából egy kis húsraktárba költöztették őket, ahol két és fél évig kilencen éltek igen szűkös körülmények között. Édesapja 1948-as balesetéig lovaskocsis fuvarozással kereste a kenyerét.
„Nagyon korán, mindössze hét évesen veszítettem el apámat. Sem ő, sem anyám nem beszéltek a régi életükről. Ha kérdeztem is, két szó után másra terelték a beszélgetést. Nem emlegették, hogy mi mindent veszítettek el, hogy honnan jöttek. Egyrészt azért, hogy megóvjanak bennünket a dicsekvéstől és a nagyravágyástól, másrészt azért, hogy a kommunista rezsim alatt nehogy gyerekként valami botorságot mondjunk.”
Ugyanakkor már az első pillanattól kezdve a szó legnemesebb értelmében arisztokratának nevelték őket.
„Az, hogy honnan származunk, az nem a mi dicsőségünk, hanem a Jóisten kegyelme. Ez kötelesség és felelősség is egyben, amit a gyermekeimnek is próbáltam minél jobban átadni. Fontos, hogy tetteink során az emberi jóérzéseink vezéreljenek bennünket.”
Megtudtuk a báró úrtól azt is, hogy erdőmérnök szeretett volna lenni, akárcsak az édesapja, azonban nyolcszoros volt a túljelentkezés, így még csak felvételizni sem ment el. Végül élelmiszeripari folyamatirányítási mérnök lett belőle, és csak évekkel később derült fény arra, hogy túljelentkezés ide vagy oda, őt biztosan felvették volna az erdőmérnöki karra, hiszen a felvételi bizottságban még azok ültek, akiknek az édesapja adott ösztöndíjat.
Nem csupán báró Bánffy Dániel és Zichy Mária házasságkötésének volt érdekes története. Miklós ugyanis azt az Ugron Máriát vette feleségül, akinek felmenőjét Ugron Gábort a dédapja, báró Bánffy Dezső párbajra hívta. A báró úr megjegyezte: feleségével ők már 51 éve párbajoznak, aminek az eredménye hét gyermek és 17 unoka lett.
Feleségével 1981-ben költöztek Leányvárra, melynek négy cikluson át polgármestere volt, és 1988-ban az MDF alapítója. „Egyszer megkérdeztem apámtól, hogy mi a politika. Azt felelte, hogy az egy csúnya dolog és soha ne kerüljek közel hozzá. Ez nem jött össze.”
Érdekelt az is, hogy mennyiben tartja magát Zichynek és mennyiben Bánffynak, amire azt felelte, hogy gyermekként szőke loknis haja volt, amit akkor kellett levágni, amikor először lépte át az iskola kapuját. Kék szeme és felnőttként a vörös szakálla egyértelműen a Zichy vérvonalat mutatta. „A rossz nyelvek, érts: a feleségem, szerint, belsőleg Bánffy vagyok, és én ízig-vérig annak is tartom magam.”
A végére hagytam a család számomra egyik legmeghatóbb történetét. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1674-ben felségárulás vádjával elfogatta sógorát, Bánffy Dénest. Felesége könyörgésére megesküdött a földre, amin állt, hogy nem végezteti ki a bárót, azonban a felmentőlevél valahogy nem jutott be időben a bethleni várba. Amikor Apafit számonkérték, annyi volt csupán a válasza, hogy az eskütételkor ő szőnyegen állt. A Bánffyak 350 éve nem kötnek házasságot szőnyegen és egyetlen fiú utód sem kapja a Mihály nevet.
(sze)
