Igyekszem nyitott szemmel járni a városban, ennek köszönhető, hogy a Komensky utcán álló tömbök pinceablakaiban megláttam a festett csempéket, rajtuk virágokkal, lepkékkel, kedves kis figurákkal. Aztán egyre több helyen pillantottam meg őket és elkezdett érdekelni, hogy vajon ki készíti ezeket a képeket.
A Rozália téren működő rehabilitációs központ ablakaiban elhelyezett képeken végül rábukkantam a készítő nevére. Ugyan csak annyi állt rajta, hogy Ali, de eszembe jutott, hogy a Facebook közössége már többször a segítségemre volt egy-egy személy megtalálásában. Szerencsére most sem kellett csalódnom, nem sokkal azután, hogy kitettem az Alit kereső posztomat, máris érkezett egy teljes név és telefonszám.
Gyorsan egyeztettünk is egy találkozót, az első kérdésem pedig az volt, hogy felfedhetem-e a kilétét. A válasz egy egyértelmű igen volt, de végül úgy határoztam, hogy az írásomban Ali csak Ali marad, mert a beszélgetés során számomra egy olyan ember képe bontakozott ki, aki szeret a háttérben maradni és nem az ismertség hajszolása miatt örvendeztet meg bennünket a festményeivel.
Ali elmesélte, hogy már kislányként szívesen rajzolt és festett, sőt a tanárai is felfigyeltek tehetségére, mégsem ezt a pályát választotta, és egészen nyugdíjas koráig nem is fogott ecsetet a kezébe. Mígnem 2019-ben a Tátrában kirándultak, ahol rálelt egy festett kőre. „Megtetszett, ezért hazahoztam, majd a hátulján lévő „boldog kövek” felirat alapján kiderítettem, hogy ez nem más, mint egy utazó kő, amit valaki megfest, aztán otthagy egy helyen, ahonnan más vagy továbbviszi vagy megtartja magának. Ez adta az ihletet, hogy én is készítsek ilyeneket. Elsősorban a gyerekeket szerettem volna megörvendeztetni, ezért a Klapka téren rendszeresen elrejtettem az egyszerű kis képeket. Nagy sikerük volt az apró ajándékoknak, pillanatok alatt gazdára találtak.”
Minden tehát a „kővadászattal” indult, mígnem egy nap kidobott csempéket talált a szemetesnél, és megfogalmazódott benne a kérdés, hogy miért is ne lehetne csempére festeni? Azóta, ha szép követ talál, arra készül a festmény, ha pedig csempét, akkor arra. Vallja, hogy minden újrahasznosítható. Ami másnak szemét, abból nála műalkotás születhet. Legutóbb például egy kidobott palacsintasütőre festett hajót, tengert és virágokat, de egy kidobott vágódeszka is vált már vásznává, sőt az aróniás üvegek is új életet kapnak nála, a festés után leggyakrabban lencsét tesz beléjük, hogy szerencsét vigyen annak, akinek továbbadja. A képekhez akrilt használ, a technika azonban más, mintha vászonra festene, hiszen a köveknek és a csempéknek is megvan a sajátságos textúrájuk.
Ali számára a festés nem magamutogatás, nem szakma, nem verseny a művészekkel, hanem egyszerűen öröm. Az internet segítségével tanulta meg, hogyan kell kikeverni a színeket, milyen ecsettel lehet a legszebb vonalakat húzni, de kiemelte: „nem akarok művész lenni, csak élvezni akarom, amit csinálok és örömet szerezni vele másoknak.”
Inspirációt bárhonnan merít, egy szép virág, egy kedves állat vagy egy hangulatos helyszín is elég ahhoz, hogy ecsetet ragadjon. Legszívesebben virágokat fest, bár bevallja, ez az egyik legnehezebb feladat, mert a tulipánnak tényleg tulipánnak kell látszania, a körömvirágnak körömvirágnak. A gyerekeknek gyakran készít mesefigurákat, bár néha itt is akad meglepetés. Legutóbb például arra kérték, hogy fessen „Binget”. Fogalma sem volt, ki az, míg a menyétől meg nem tudta, hogy egy nyuszival van dolga. Egy biztos, a cicák és a kutyusok mindig hálás témát jelentenek.
Amikor Ali meglátta a tömbházaknál a gondosan rendezett kiskerteket, egy különleges ötlete támadt. Mi lenne, ha a pinceablakokba tenné ki a festményeit? Azért a pinceablakokra esett a választása, mert a csempék sokszor nehezek, és nem szerette volna, hogy ha a képek leesnek, akkor bárki is megsérüljön.
Az elhelyezésben a férje segít neki, aki nagyon büszke felesége tehetségére. A festményeket gyorsan kirakják a helyükre, és aztán hagyják, hogy a járókelők rácsodálkozzanak. Ali nem titkolja, kilétét, de jobban szereti, ha a festmények beszélnek helyette.
Egyszerre akár 5-6 képen is dolgozik, mert amíg az egyik szárad, addig a másikra felviheti a következő réteget. Van azonban egy saját maga által felállított szabálya: csak akkor ül le festeni, ha minden teendőjét elvégezte.
Végezetül az is érdekelt, hogy melyik a jobb, ha elviszik a festményt, vagy ha a helyén marad. „Mindkettő, hiszen, ha valaki elviszi, az azt jelenti, hogy annyira tetszik neki, hogy a magáénak akarja. Ha pedig ott marad, ahová kitettem, akkor az adott helyszínt ékesíti.”
(sze)
