Hatvan éve, június közepén a Duna megmutatta igazi erejét a Csallóközben, s ez olyan hatalmas tragédia volt, amely még Mátyusföldet is elérte. Sőt az Ipoly és Garam mentén élőket is evakuálni kellett a legtöbb helyen a folyók áradása miatt. „Nem nyaralás jött, hanem menekülés” – így emlékeznek sokan a dél-szlovákiai falvakban az 1965 nyarán bekövetkezett nagy árvízre, amely a Duna fékezhetetlen haragjaként csapott le a Csallóközre és környékére. Azóta is csak „a nagy dunai árvízként” emlegetik.
A kezdetek – Angyal Béla kötetéből
Az 1965-ös árvízkatasztrófával Angyal Béla néprajzi gyűjtő, hely- és politikatörténeti szakíró behatóan foglalkozott Az árvíz (Gúta, 1965–1966) c. kötetében, amely a nagy dunai árvíz ötvenedik évfordulója alkalmából jelent meg. A szerző szemtanúja és megélője volt ezeknek a drámai időknek 7-8 éves gyermekként. A könyvhöz jelentős segítséget kapott Décsi László vízügyi mérnöktől, akinek hatalmas szerepe volt az akkori eseményeknél. Décsi a komáromi járási vízügyi igazgatóság igazgatóhelyettese volt. Mindössze három mérnök dolgozott itt, rájuk hárult a védekezés irányítása a vészterhes időkben. Baross János irányította Komárom védelmét, a Duna vonalán szervezte a munkát Csicsótól Karváig. A harmadik mérnök a Vágduna (Vág) gátjainak őrzését felügyelte.
A Duna emelkedett, az időjárás kedvezőtlen és vészjósló volt. Elejével még jelentkeztek nyugdíjasok, brigádosok, akik vállalták a szivárgó töltések őrzését, a buzgárok elfojtását, azonban mikor kiderült, hogy nincs pénz a jutalmazásukra, lassan elmaradoztak. Június 14-én segítséget kértek a néphadsereg egységeitől a védekezéshez. Ezt követően határozat született egy titkos tanácskozáson, Komáromot mindenképp meg kell védeni. A tervben az szerepelt, hogy Komárom alatt Zsitvatőnél kinyitják a töltést, ha a városnál tovább emelkedik a vízszint. Június 15-én a Duna cselekedett az emberek helyett, a tervezett helyen átszakadt a gát.
A kötetből kiderül, hogy a pati gátszakadás helyszínén, a reggeli órákban nem volt ember. Décsi László emlékei szerint az éjszakai őrök elmentek haza, a reggeli műszak pedig egyszerűen nem állt munkába. Néhány nappal korábban itt már buzgárok jelentek meg, áramlott át a víz a mentett oldalra, az alámosott töltés omlott be azon a reggelen. „A szakirodalom szerint 10.25-kor történt a szakadás, Décsi azonban már 8.30-kor a helyszínen volt. Több felvételt is készített, ekkor már jókora rés tátongott a gáton, amelynek szélessége hamarosan elérte a 80 métert” – írja Angyal. Mintegy 10 ezer hektár került víz alá. Az átszakadt gátat nem próbálták kijavítani, a továbbiakban Komárom városának a megmentésére összpontosítottak. A lakosságot az érintett területről evakuálták, majd gyakorlatilag sorsára hagyták. A víz kiáramlása néhány nap múlva megállt, miután az elöntött terület és a Duna vízszintje kiegyenlítődött.
A Duna lecsapott három nappal később
Június 17-én a folyó vízszintje már minden eddigit meghaladott. A napok óta tartó esőzések miatt a Duna vízgyűjtő területe telítődött, és Ausztriából, Bajorországból is áradó víztömegek zúdultak Szlovákia déli határához. A helyieknek ekkor még nem volt egyértelmű, hogy mi készül. A gátakat foltozták, homokzsákokat hordtak, de a természet erősebbnek bizonyult. A pati szakadást követően a másik nagy gátszakadás Medvénél történt. A víz elöntötte Gúta, Medve, Dunaradvány, Nagymegyer, Alistál, Vásárút, Ekecs, Bögellő és több másik falu utcáit, kertjeit, iskoláit. A lakosokat katonai teherautókon, csónakokon menekítették ki – sokan csak a személyes irataikat és gyermekeiket vihették magukkal. 1965 június 18-án az Új Szó a következőképp számolt be az árvízhelyzetről: „A Duna mentén egyre nagyobb méreteket ölt az árvízveszély. A már több hete tartó magas vízállás sok helyütt alámosta a gátakat. A Pat melletti gátszakadás után a Duna tegnap (azaz 1965. június 17-én) a csicsói szivattyúállomás közelében is áttörte a gátat. Az áradás most sokkal nagyobb területet veszélyeztet, mint a Pat melletti gátszakadás után. Az illetékes szervek megtették a szükséges intézkedéseket Kulcsod, Medve, Csicsó és Kolozsnéma kiürítésére. Néphadseregünk további erősítéseket küldött a veszélyeztetett helyekre. Jelentős segítséget nyújtanak a magyar hatóságok is, amelyek szorosan együttműködnek a csehszlovák szervekkel, együtt gondoskodnak a kiürített községek lakosságának elszállításáról.”
Kétezer ház, ötvenezer ember, egyetlen Duna
A legkritikusabb napokban több mint 50 ezer embert kellett kitelepíteni, a víz több mint 1600 négyzetkilométert borított be. A csallóközi falvak szinte szigetekké váltak, vagy épp teljesen víz alá kerültek. Az otthonukat elhagyók többsége rokonoknál, iskolákban, vagy ideiglenes szállásokon húzta meg magát – sokan hetekig nem térhettek vissza. A víz nemcsak házakat, hanem emlékeket is elvitt. A vetések odalettek, az állatok elpusztultak, a falusiak évszázados munkáját mosta el egyetlen ár. Sokan csak évek múlva tudták újra felépíteni otthonaikat.
Egy csallóközaranyosi visszaemlékező szerkesztőségünknek elárulta, hogy az árvíz idején csak ő maradt a faluban, feleségét és gyermekét Nagysurányba menekítették. „Amikor már volt lehetőségem, akkor elmentem a nejem után, hogy láthassam őket, azonban eveznem kellett egy jó darabon. Megterhelő volt, mire célt értem” – mesélte lapunknak, majd hozzátette, hogy az sem könnyített a helyzetén, hogy napról napra meg kellett küzdeni a csónakért. Többször el akarták tőle kobozni valamilyen álcázott indokkal, miszerint ő nem jogosult rá a gát mellett. Házuk a töltésoldalban épült fel, így egyenest ki volt téve az árnak.
A cikkbe feltüntetett képeket Kosztra Lászlónak köszönhetjük, a felvételeket nagybátyja, az 1912-ben született Kosztra Pál készítette, aki rajongó amatőr fotós volt Dunaszerdahelyről. A felvételek pontos helyszínét nem tudta meghatározni, azonban biztos, hogy a Csallóközben készültek, Nagymegyer, Szap, Medve, Apácaszakállas és Lakszakállas környékén. Kosztra László szerkesztőségünknek elmesélte, hogy az ő édesapja ez időkben tűzoltó volt, s a falvak között tűzoltóautóval hordták az ivóvizet. Nagybátyja ezeken a járműveken utazhatott, amikor a képek készültek, s így juthatott ilyen közel az egyes területekhez.
Az árvíz utáni új korszak
Az 1965-ös árvíz nemcsak tragédiát, hanem fordulópontot is jelentett. A csehszlovák kormány hatalmas vízgazdálkodási programba kezdett, megerősített gátakat, új csatornákat építetett. Bár sokan úgy beszélnek a bősi erőműről, hogy az árvíznek köszönhető, azonban Angyal Béla a kötetében úgy ír róla, hogy a dunai vízlépcső megépítésének a gondolata már az ötvenes években megszületett, s folyamatosan foglalkoztak vele a szakemberek.
Ma is vannak, akik elérzékenyülve idézik fel a napokat, amikor a templom harangja már nem misére hívott, hanem riadót jelzett. Az idősebb generáció számára ez az egész „eseménysorozat” belevésődött a családi történetekbe, a gyerekek pedig nagyszüleik elbeszéléséből ismerik „a nagy vizet”. Magam is rengetegszer hallottam nagyapám történeteit, hogy miként rakták a homokzsákokat az ajtók elé, s költöztek ki a faluból. Nagyanyám kulcsodi lakosként a frontvonalban volt családjával a nagy dunai árvíz idején. Néhány faluban emléktáblát állítottak az árvíz áldozatainak, és azoknak a hősöknek, akik homokzsákot cipeltek, vizet osztottak, vagy mentették a bajba jutottakat. Kulcsod is egy ilyen hely, számtalanszor jártunk az emlékműnél. Mindig mesélte, hogy egyetlen pont volt a faluban, ahol nem volt víz, az a falu „közepén” lévő domb. Az nem került víz alá.
Ha valaki csallóközi, akkor szinte biztos, hogy továbbőrzi az árvíz történeteit, hisz nincs olyan generáció, aki ne tudna valamit is mesélni róla és hozzátenni. Az emberi összefogás, s a küzdeni akarás példája lett a tragédia, amely egy nyarat örökre elmosott.
(sch)
Képek: Kosztra László képarchívuma
