Amikor megláttam, hogy mozivászonra kerül a Ferrari-film, nagyon megörültem. Azért is, mert a főszereplő, Adam Driver nem az a korlátok közé fogható figura, hiszen párszor már bemutatott a hollywoodi álomgyáros kritikusoknak is.
A száguldó cirkusz, az olasz tájak, az emberek, a kaják, a foci, a felbőgő, bivalyerős motorok, egyszersmind a talján mentalitás szerelmeseként adott volt számomra a remek szórakozás.
Már az előzetes is olyan életrajzi drámát vetített elő, ami felszántja a szenzitív egyének lelkét, mindazonáltal az aszfalt se marad érintetlenül, hiszen a Ferrari nevet mindenki ismeri.
Michael Mann nem számít termékeny direktornak, a legutóbbi, hackeres filmet nem igazán kellett feltörni, megtette maga. Viszont régebbről olyan mozikat jegyez, mint Az utolsó mohikán, az egyik személyes kedvencem, a Szemtől szemben. Al Pacino és DeNiro jutalomjátékával.
A 2015-ös, fentebb is említett kiberbűnözős Blackhat után csak jobb jöhetett. Hosszú várakozás után oda is tette: a Ferrarit.
A laikus néző, aki abban a hiszemben vált jegyet a bő kétórás filmre, hogy orrba-szájba fog bőgni a motor, hát nem.
A legenda, Enzo Ferrari életének egy szeletkéjét mutatja be, Brock Yates regénye alapján. Az 50-es évekbe kalauzol. Amikor válság van minden fronton, korántsem dolce vita. A cég csődközeli állapotban, Enzo magánéleti válságban. Még eszmélni se tudott a fia elvesztését követően, a gyár is ingatag lábakon áll. Sodródik az árral. A feleséggel, Penélope Cruz-zal történő veszekedések tömkelege, a kettős élet: a sajtó elől etitkolt, vidéken bújtatott szerető és fiúgyermek.
A bizarr élethelyzetet festi meg nagyszerűen Mann. A gyász, a vívódás, a megvetés, a harag. Mindezek a tényezők olyan drámai hangulatot, képeket és szituációkat generálnak, melyek tényleg a lélek legmélyebb bugyraiba hatolnak. Elviszik inkább drámába az egészet.
Persze amellett, hogy nyomon követhetjük Ferrari balhés magánéletének mozzanatait, nem maradhat el az autós vonal. Viszont kevés szerepet kap. Amit kap, az patent, de lehetett volna jóval több. Na, de ne legyünk telhetetlenek.
Az 57-es évben már annyira rottyon van a cég, hogy társulni kéne más autógyártóval, mert a csődközeli állapot szinte elkerülhetetlen. Másrészt egy nagy feladat a fennmaradást illetően: megnyerni a Mille Miglia-t. 1600 km-es, Olaszországon átívelő maratoni száguldást. Itt jönnek a képbe a várt autós snittek, a bőgő motorok. Az adrenalin, az élvezet, ami páratlan. Autentikus helyszín, csodaszép tájak, a versenyautók dübörgése, a pilóták harcai a kocsival és a körülményekkel, mellé a remekül megválasztott zene, már-már királyság. Viszi a filmet.
Hogy essen szó a két főszereplő játékáról is: a sminkesek nem lőttek bakot, a 60-as éveiben járó Enzót odatették. Drivernek jól áll a hátranyalintott ősz haj, az elmaradhatatlan napszemüveg, a kis pocak. Játékában nem csalódtam, korrekt. Viszont ebben a filmben is más fogott meg, mint a címszereplő. A feleséget, Laura Ferrarit alakító Cruz. Nem sok van neki már a tébolyodás felé vezető út végállomásából. Fantasztikusan adja vissza a gyászoló, mindeközben felszarvazott, megalázott feleséget, aki még így sem enged a 48-ból.
Hogy miért? Ha megnézed, kiderül. Meg sok minden más is. A film mindenképp ajánlott azoknak, akik kíváncsiak Enzo Ferrari vívódásaira, viharos magánéletére, a száguldás és adrenalin mellett.
A tűzpiros Ferrarik még jó ideig a Tátra moziban is a legmagasabb fordulatszámon tépik az aszfaltot…
(ha)
