Bernáth Tamás neve nemcsak a színházak világában cseng ismerősen, hanem azokban a terekben is, ahol a gyerekeknek és családjaiknak a legnagyobb szükségük van a mosolyra. A Komáromi Jókai Színház társulatának oszlopos tagja, emellett az ország egyik legismertebb bohócdoktora, akit kicsik és nagyok egyaránt várnak, szeretnek és megtapsolnak, legyen szó színpadi szerepről vagy egy olyan pillanatról, amikor a játék és a humor gyógyító erővé válik. Színészi pályája és bohócdoktori küldetése külön-külön is figyelemre méltó, együtt pedig olyan életutat rajzolnak ki, amelyben az empátia, a szakmai elhivatottság és a derű kéz a kézben járnak.
Szerencsére nem volt nagy a forgalom, – mondja Bernáth Tamás, miután megjegyzem, hogy sikerült percre pontosan megérkeznie Pozsonyból. – Egyébként szeretek vezetni, segít kilépni Dr. Spenót szerepéből. Közben hol a Pátria Rádiót hallgatom, hol zenei alapokra énekelek, attól függ, milyen a hangulatom. Vannak felemelő, szívmelengető napok, amikor látom, hogy egy-egy kis beteg sokat gyógyult az elmúlt időszakban. Fantasztikus érzés, amikor a nővérke azt mondja, hogy valamelyik gyerek már kérdezgette, mikor jön Dr. Spenót, mert nagyon várja. Az ilyen pozitív visszajelzések, a szomorú gyerektekintetek, amelyek megtelnek örömmel, vagy amikor egy magába zárkózott kisgyerekhez megtaláljuk az utat, mind-mind feltöltenek. Néha egy bűvésztrükk segít, máskor az, hogy észreveszem: Star Wars-os játék van az ágya mellett, és ha már van egy közös nevezőnk, könnyebb kapcsolódni, és onnantól már gördülékenyebben alakul ki a kapcsolat. Persze vannak nehezebb napok is. Néha, leggyakrabban a pozsonyi onkológián, rettenetesen szívbemarkoló gyermeki sorsokkal találkozom. Még mindig nehéz szembesülni azzal, hogy az orvostudománynak is megvannak a maga korlátai, és néha hiába minden, s a nővérke halkan, szomorú tekintettel csak annyit mond: „Őt már ne keressük…” Ezek a pillanatok nagyon megérintenek, és a megszokottnál nehezebben tudom letenni a lelki terhet, de le kell, és ebben sokat segít az autóvezetés.
Mindennemű túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Dr.Spenót ma az ország legismertebb bohócdoktora. Hogy indult el ez a nemes küldetés?
Kecskés Marika bábművész, a Pozsonyi Színiakadémia Bábművészeti Tanszékének oktatója keresett meg 2010-ben, hogy volna-e kedvem csatlakozni a kezdeményezéshez. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Apaként pontosan tudtam, mennyire kiszolgáltatottak a gyerekek már a legkisebb betegség esetén is. Így lettem a Piros Orr Polgári Társulás tagja, és azóta folyamatosan „rendelek” : Komáromban, Újváron, Galántán, Dunaszerdahelyen, Pozsonyban és Nyitrán. A szolgálatokat mindig egy hónappal előre egyeztetjük le. Alkalmanként két és fél-három órát töltünk a kórházakban, ami teljes koncentrációt igényel. Rendszeresen járunk külföldi, angol nyelvű továbbképzésekre, workshopokra, ahol sokat tanulunk és fejlődünk. Büszke vagyok rá, hogy sikerült megszereznem a professzionális nemzetközi bohócdoktor tanúsítványt. Nem volt könnyű, kőkemény kritériumoknak kellett megfelelni. Jelenleg hárman vagyunk magyar anyanyelvű bohócdoktorok az országban. Ennek talán a pozsonyi kórházakban van a legnagyobb jelentősége annak, hiszen sok gyermek Dél-Szlovákia olyan településeiről érkezik, ahol otthon és az iskolában is az anyanyelvén kommunikál, ezért aztán a szlovák nyelv még nem az erőssége. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a szlovák kollégáim is nagyon igyekeznek, szinte mindannyian tudnak pár magyar dalocskát, és viccelődni is próbálnak a gyerekekkel. Ez rengeteget számít.
A színház és Dr. Spenót szerepe is rengeteg érzelmi és szellemi energiát igényel. Ennyi intenzív jelenlét után mi segít abban, hogy feltöltődj?
Igen, nekem is az utazás az, ami a legjobban feltölt és inspirál. Már gyerekként is imádtam, jártam úttörő- és sporttáborba is. Július végén Párizsban jártam, fantasztikus élmény volt bebarangolni a művésznegyedet, a Montmartre-t, és megcsodálni a pompás versailles-i kastélyt és a méltóságteljes Notre Dame-ot. Gyönyörű helyeken jártunk, rengeteg élményt gyűjtöttünk. Párizs valóban lenyűgöző. Sajnálatos módon a közbiztonság, annak ellenére, hogy a legfontosabb helyeken folyamatos a fokozott rendőri jelenlét, már nem olyan, mint a régen. Augusztusban pedig Egyiptomban jártunk, ami nagy hatással volt rám, mivel szeretek új kultúrákkal megismerkedni, a tengert pedig imádom. Ráadásul itt remekül lehet búvárkodni, fantasztikus élmény volt a különleges mélytengeri halak és korallok közt úszkálni. A bakancslistámon pedig még rengeteg hely szerepel, többek közt Mongólia, Kína és New York is. Néha azon gondolkodom, vajon a bakancslistám hosszabb-e, vagy az elolvasásra váró könyveké. Viszont annak nagyon örülök, hogy a múlt télen megoldottam a könyvespolc kérdését, így most már némileg rendezettebb a könyvtáram.
Évközben egy színművész élete rendkívül sűrű. Amikor véget ér az évad nincs egyfajta hiányérzeted?
A számomra legfontosabb, hogy minél több minőségi időt tölthessek azokkal, akik igazán közel állnak hozzám. Az ő szeretetük és jelenlétük az, ami igazán feltölt. Semmilyen szakmai siker nem ér fel azokkal a közös pillanatokkal, amelyeket velük élhetek meg, és a nyár erre különösen jó alkalmat ad. Több mint huszonöt éve vagyok a színház társulatának tagja, ha csak ezt az időszakot nézem, és nem számolom bele a budapesti éveket, már megszoktam az évad ritmusát. Augusztus második felében már újra munkába állunk, de közben örömmel vállalok más fellépéseket is. Jelenleg gőzerővel készülünk a Bérletek éjszakájára, ahol a színház repertoárjából, illetve a készülő zenés produkciókból adunk ízelítőt.
A zenés darabok, amelyekben az új évad bővelkedni fog, világa mindig közel állt hozzád. Már pályakezdőként is olyan produkciókban kaptál lehetőséget, mint a Stuart Mária a Madách Színházban, vagy a Chicago, Hair és Pomádé a József Attila Színházban, Komáromban pedig szinte minden zenés darab plakátján ott szerepel a neved. Mit jelent számodra ez a műfaj, és mi az, ami ennyire vonz benne?
Nekem, ami igazán fontos, az az élő kapcsolat a közönséggel, hogy érezzék, amit játszunk, visszhangra találjon bennük, és nyitottak legyenek arra, amit szeretnénk átadni. Bár a színpadi karaktereim valóban gyakran a táncos-komikus vonalon mozognak, számomra minden műfaj izgalmas kihívás: ugyanúgy otthonosan érzem magam egy Jókai darabban, mint Shakespeare világában. A múlt évadban bemutatott A windsori víg nők című vígjátékban játszom, amit a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen állítottunk színpadra, Falstaff cimborájának a karakterére nagyon könnyen ráéreztem. Már nagyon várom az új évadot, hiszen felújítjuk a 2018-ban nagy sikerrel bemutatott A padlás című musicalt, Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter művét. A gyerekek örömére pedig újra színpadra kerül Csukás István és Bergendy István Süsü, a sárkány című zenés játéka, amely annak idején 162 előadást ért meg. Az akkori nézőink mára felnőttek, és szeretnénk, ha az új gyermekgeneráció is megélhetné a találkozás nagy élményét Süsüvel. Nagyon élvezem a játékot a gyermekelőadásokban, amióta a színháznál vagyok, szinte az összesben szerepeltem.
Sőt, elmondhatod azt is, hogy már többször léptél színpadra Áron fiaddal.
A nagyobbik fiam, Bence, bár jelenleg joghallgató Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetemen, mindig is a zene iránt vonzódott. A Selye János Gimnáziumban működő Pusztaszer nevű zenekar egyik alapítótagja és dobosa volt, emellett gitározik is. Áron, a kisebbik fiam, az érsekújvári kereskedelmi akadémián tanul, de ő már egészen fiatalon eldöntötte, hogy a színpadon képzeli el a jövőjét. Amikor 2014-ben meghirdették a Dzsungel könyvéhez a szereplőválogatást, szó nélkül belevágott. A darabban végül együtt játszottunk, és volt egy jelenet, amit sosem felejtek el. A farkasok megkérdezték: „Kié ez a kölyök, Akela?”, és én válaszoltam: „Az enyém.” A könnyeimmel küszködtem, annyira büszke voltam rá. Ez az élmény azóta is az egyik legmeghatározóbb pillanat számomra. Áron azóta több előadásban is szerepelt: a Koldusopera és a Mefisztó után a Pál utcai fiúkban, legutóbb pedig Jókai Mór Az elátkozott család c. művében. Emellett Pócs Barnabással és Prikler Mátyással közösem megalapították a BÁM formációt, amellyel ismert musical slágereket adnak elő. Nagy sikerrel, sőt a közönség a Felvidék Arca döntőjében is találkozhat velük a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központban szeptember 6-án. Jó látni, hogy nemcsak lelkes, hanem valóban elhivatott is, és ha úgy érzi, hogy ebben találja meg önmagát, akkor én mellette állok.
Ha ma, a jelenlegi tapasztalataiddal állnál pályaválasztás előtt, akkor is a színművészetet választanád?
Biztosan. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy másként kellett volna döntenem annak idején. Persze, ahogy a magánéletben, úgy szakmai szempontból is voltak már negatív tapasztalataim, de ezek segítenek abban, hogy a jövőbeli döntéseimet már tudatosabban hozzam meg.
A mai fiatalok egészen másként látják a világot, mint a szüleik generációja. Te magad könnyen tudsz velük lépést tartani? Sokat változtál az évek során?
Szerencsés vagyok, mert erős értékrendet hoztam otthonról. Szüleim arra tanítottak, hogy tiszteljem mások érzéseit, törekedjek a legjobbra, és legyek következetes, akár munkáról, akár családról van szó. Ez az alap hozzáállás sokat segít abban, hogy jól tudjam kezelni a különböző helyzeteket. Soha nem voltam forrófejű vagy konfliktuskereső alkat, de ha úgy adódik, elmondom a véleményemet. Elfogadom, hogy mindenki máshogy lát dolgokat, és nem próbálok senkit meggyőzni a magam igazáról. Nem látom értelmét. A gyereknevelésben is ezt az irányt követem. Ha valamiben nem értek egyet velük, azt mindig elmondom, de igyekszem saját tapasztalatokkal alátámasztani. Szerencsére nyitottak rá, hogy átbeszéljük a világ dolgait, és tízből kilenc esetben el is fogadják. Fontos, hogy ne száraz monológ legyen, hanem humorral és életbölcsességgel átszőtt, szeretetből fakadó atyai aggodalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindent rájuk hagyok. A határok és a következetesség nagyon is fontosak, ez adja meg számukra azt az érzelmi biztonságot, amire szükségük van.
A rád jellemző kiváló humorodat is szüleidtől örökölted?
Édesanyám, aki egy színjátszó csoportot vezetett szülőfalumban, Bajtán, a próbákon, amelyekre rendre elvitt magával, sokszor csillogtatta meg a humorát. Nem harsányan, nem direkt módon, hanem finoman, helyzetekre reagálva. Édesapámtól és nevelő apukámtól pedig a kedélyességet és a pozitív látásmódot hoztam. Azt hiszem, ez együtt formálta azt a humort, ami ma is jellemez. Szerencsés vagyok emiatt, mert sokszor megtapasztaltam, hogy a humor kiválóan oldja a feszültséget, áthidalja a különbségeket, és segít abban, hogy ne ragadjunk bele a nehézségekbe. Ahogy Karinthy Frigyes mondta: „A humorban nem ismerek tréfát.” Ez nálam is így van.
Áprilisban, az 50. születésnapod alkalmából szinte cunamiként áradt feléd a szeretet a Facebook-oldalon. Ahová csak mész, legyen az fesztivál, falunap, önálló est vagy műsorvezetés, sorra jönnek oda az emberek egy közös szelfiért. Minek köszönhető, hogy ilyen népszerű vagy és ilyen nagy rajongó táborod van?
Nem tudnám megmondani, mi a népszerűségem titka, de elismerem, nagyon jól esik, és ezúton is szeretném megköszönni. Talán azért van, mert az emberek érzik, hogy örömmel megyek közéjük, szívvel-lélekkel teszem azt, amit elvállalok. Ezek a feladatok nagyon másak, mint a színházi munkáim, itt nincs előre megírt szöveg. Persze a rutin sokat számít, de nincs két egyforma helyzet, mindig közbejöhet valami, ahogy az szokott is. Ilyenkor nagyon sokat nyom a latba, hogy az ember gyorsan és lehetőleg humorral tudja kezelni a szituációt. A közvetlenség és az őszinte, baráti viszonyulás az alapja mindennek. Egyszerűen szeretni kell az embereket és hinni az életben.
Janković Nóra
